Alexandra Soumm a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyein

A januári 25-i hangverseny Stravinsky I. és II. szvitjével kezdődik. A szerző az első sorozatot 1915 februárjában, Rómában a Cári Orosz Balett igazgatójával, Szergej Gyagilevvel is eljátszotta, aki – Stravinsky beszámolója szerint – az egyik tétel ihletőjének is tekinthető: „A Polkához érve megmondtam neki, hogy komponálás közben ő járt a fejemben mint cirkuszigazgató a porondon, frakkban és cilinderben, ostorcsattogtatva hajkurászva egy műlovarnőt. Először bosszankodott, nem tudta biztosan, meg kell-e sértődnie, vagy sem. De a végén jót nevettünk rajta.” A második sorozatot Stravinsky idősebb gyermekei számára írta, s 1916-os spanyolországi és 1917-es nápolyi útjának emlékeit is megörökítette benne. A két sorozat tételeit 1917 és 1925 között hangszerelte meg kis zenekarra. Időrend szerint a második szvit hangszerelése készült el előbb, 1921-ben egy párizsi mulató felkérésére, egy kis kabarészám közzenéjéül. Ezzel kapcsolatos tapasztalatairól így írt Stravinsky: „Bár zenekarom több mint szerény volt, művemet abban a formában, ahogyan megírtam, csak az első néhány előadáson játszották. Amikor egy hónappal később elmentem, hogy megnézzem, láttam: alig maradt valami abból, amit írtam. Mindent teljesen elrontottak. Egyes hangszerek hiányoztak, egyeseket másokkal helyettesítettek, a zene maga pedig ennek a szánalmas bandának az előadásában felismerhetetlenné vált. Jó lecke volt…”

Mendelssohn első, és néha még manapság is játszott d-moll hegedűversenyét tizenhárom esztendősen komponálta – ezután azonban újabb huszonhárom évig nem nyúlt e műfajhoz. Az e-moll mű így már a zeneszerző utolsó alkotókorszakában keletkezett, nyilvánvalóan az összegzés igényével – még ha ez az összegzés a versenymű eredendően könnyedebb műfajában természetesen egészen más, kevésbé súlyos zenei formában jelentkezett is, mint az ugyancsak ez idő tájt teljessé formált Éliás oratóriumban.

Mozart A-dúr hegedűversenye (K. 219) a műfaj legnépszerűbb darabjai közé tartozik, világszerte a hegedűsök állandó műsorszáma. Egy öt darabból álló, impozáns sorozat záróköve, amelyben a szerző összegezte a versenymű fejlesztésében elért vívmányait, a továbbiakban pedig nem írt több hegedűversenyt. Az A-dúr kompozíció befejezésekor, 1775 decemberében Mozart mindössze 19 esztendős volt, de kivételes tehetségéről már mesterművek hosszú sora árulkodott. Különös, hogy valamennyi, hegedűre írott versenyműve egy rövid időszak termése, amikor szülővárosában, Salzburgban, koncertmester volt a hercegérsek zenekarában.

A Haffner-család tagjai Salzburgban Mozarték közeli barátai voltak. Id. Sigmund Haffner, jómódú kereskedő és a város polgármestere, gyakran rendezett házi koncerteket otthonában, melyeken Leopold és Wolfgang Mozart is közreműködött. A baráti kapcsolatok a polgármester halála után sem szakadtak meg, és amikor 1776-ban Haffner lányának, Maria Elisabeth-nek az esküvőjére készültek, Wolfgangot kérték meg, írjon ünnepi zenét. A héttételes Haffner-szerenádnak (K. 250) akkora sikere volt, hogy hat évvel később, amikor újra ünnepelt a család, Mozart újabb megrendelést kapott. Ezúttal ifj. Sigmund Haffner nemesi oklevelének megszerzése volt az alkalom. A Haffner-szimfóniát hamar megismerték Salzburg határán túl. A mű nagy sikert aratott Bécsben is, ahol, a kor szokása szerint az első három tétel és a finálé közé sok más darabot – zongoraműveket, vokális zenét, improvizációt – iktattak be. Mozart így írt apjának a bécsi bemutató után: A terem teljesen megtelt…  minden páholy foglalt volt.  Legnagyobb örömömre Őfelsége, a császár is jelen volt, és, Istenem! milyen boldog volt és hogy tapsolt nekem! Neki az a szokása, hogy a koncert előtt küld pénzt a színházba; ha nem így tett volna, még nagyobb összegre is számíthattam volna, hiszen lelkesedése nem ismert határt. 25 dukátot küldött. A művet még Mozart életében előadták a híres párizsi “Concerts spirituels” keretében, valamint több német városban. A Magazin der Musik névtelen kritikusa így számolt be 1786-ban: A koncert Mozartnak egy új D-dúr szimfóniájával kezdődött, aminek nagyon örültem, mert már régóta szerettem volna hallani. A 45 vagy 46, nagyrészt fiatal művészből álló zenekart Lehritter kamarazenész vezette, nagy tűzzel és lelkesedéssel, ami nagy csodálattal töltött el…. Véleményem szerint Mozart szimfóniája valódi zenei mestermű.

 

Alexandra Soumm és a Nemzeti Filharmonikusok Kovács János dirigálásával január 24-én Pécsett, a Kodály Központban, majd január 26-án Miskolcon, a Művészetek Házában is fellépnek. A programban annyi lesz a változás, hogy Mozart A-dúr hegedűversenye helyett a szerző Serenata notturna D-dúr, K. 239 című műve lesz hallható.

 

2017. január 25. 19.30 óra - Müpa

KÉT HEGEDŰVERSENY EGY KONCERTEN – ALEXANDRA SOUMM

Stravinsky, Mendelssohn és Mozart művei Kovács János vezényletével 

Stravinsky I. és II. szvit kis zenekarra

Mendelssohn Hegedűverseny e-moll, op. 64

Mozart Hegedűverseny A-dúr, K. 219

Mozart Szimfónia D-dúr “Haffner”, no. 35, K. 385

Km.: Alexandra Soumm hegedű, Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Vezényel: Kovács János

 

 

 

További előadások: 

  1. január 24. 19.00 óra Pécs, Kodály Központ  (http://www.filharmonikusok.hu/koncertek/ket-hegeduverseny-egy-koncerten-alexandra-soumm-pecsett/)
  2. január 26. 19.00 óra Miskolc, Művészetek Háza (http://www.filharmonikusok.hu/koncertek/ket-hegeduverseny-egy-koncerten-alexandra-soumm-miskolcon/)

 

 

Következő hangversenyünk

  1. január 28. szombat, 18.00 óra – Próbatermi Vendégség Kamarazenei hangverseny 

Házigazda: Mácsai János

 

Beethoven Nagy fúga, op. 133

Webern Trió klarinétra, gordonkára és zongorára, op. 11

Webern Hat bagatell, op. 9

Glinka Patetikus trió (Trio pathétique)

Km.: a Nemzeti Filharmonikusok művészei, és a Nemzeti Énekkar Kamarakórusa

 

A kamarazene javából hallhatunk válogatást ezen az estén a zenekar kiváló művészeinek tolmácsolásában, Beethoven egyik utolsó és egyik korai kompozíciója is elhangzik. A Nagy fúga örök talány, talán az egyik legnehezebben megérthető és értelmezhető mű a zenetörténetben, olyan alkotás, amely megosztja a közönséget: őrült beszéd, de van benne rendszer – mondhatnánk Poloniusszal. Az op. 11 jelzésű trió egyrészt azért izgalmas, mert abban az időben keletkezett, amikor a klarinét szólóhangszerként még nem nyert polgárjogot a kamarazene területén, másrészt azért, mert Beethoven azon korszakából való, amikor minden tudását latba vetve igyekezett a bécsi közönség körében megmutatni, mire képes – a mű utolsó tételben egy korabeli operaslágert dolgoz fel variációs formában, a maga sajátosan zseniális és szellemes módján. Webern 1913-ban írott, mindössze négy-öt perc időtartamú Hat bagatellje szintén elvontságával adja fel a leckét, de  a nagyszerű művészek révén biztosak lehetünk abban, hogy e gyémántkeménységű, higanysűrűségű zene újabb titkaira derül fény. Glinka Patetikus triójának elhangzása igazi kuriózum, hiszen az orosz kamarazene alkotásai sajnos nem szólalnak meg érdemükhöz méltó számban; ennek a repertoárnak a gyönyörű és szlávosan érzelemgazdag, mégis a klasszikus hagyományokat folytató része ez a mű.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!