Gyógyulástörténet III. - a segítő szemszögéből: Rippel Ferenc

A krónikus betegségeknél – különösen a daganatos betegségnél – nagyon fontos a családtagok, rokonok, belső baráti kör lelki támaszadása és fizikai segítsége.

 

Simó Vivient szerető család vette körül a betegsége idején, édesanyja, édesapja és öccse, de legfőbb támasza a párja, Rippel Ferenc volt.

Őt kérdeztem arról, hogyan emlékszik vissza azokra az időkre.

 

„Roppant nehéz időszak volt az mindannyiunk életében. A betegnek az a dolga, hogy gyógyuljon, a családnak pedig az, hogy tűzfalként védje szerettét a külső, esetleges káros testi-lelki behatásoktól.

Mivel az érintett abban a beszűkült pszichés állapotban nem lát túl a saját keservén, tehát nem tud az orvossal való kommunikációban tudatosan, elfogulatlanul részt venni, ez a feladat is a családra hárul a kezelésekre kísérés, diéta- és mozgás program, tehát a „hétköznapi élet” megszervezése mellett.

Nálunk ez az én reszortom lett, én néztem utána a kapott kezeléseknek, én konzultáltam az orvossal, hosszas tájékozódás után én szereztem be a komplementer medicinát, tartottam a kapcsolatot az egészségügyi személyzettel és tartottam a lelket nemcsak Vivienben, hanem a szüleiben, testvérében is.

Amikor Vivi állapota engedte, mentünk futni, elvittem őt moziba, színházba, társasoztunk, vagy csak egyszerűen bohóckodtam, hogy jó kedvre derítsem, mert ez is elengedhetetlen a gyógyuláshoz, nemcsak az orvosi kezelések.

 

Ám amikor egy krónikus beteget menedzselünk, segítünk, idő és figyelem hiányában elfelejtjük az ő közvetlen környezetének lelki és fizikai állapotromlását megemlíteni, ami egy idő után magának a betegnek is kárára válhat.

Ahogyan az Életrevaló könyvben is leírtuk, a Simó-család tagjainak egészsége is így-úgy, de megszenvedte Vivi betegségét, ahogyan az enyém is.

Akkoriban még én is tudatlanul, kívülállóként szemléltem a velünk történteket, és nem gondoltam arra, hogy esetleg akaratlanul mi, saját magunk idézzük, idézhetjük elő a betegségeinket.

Pedig de igen.

Amikor Vivient műtötték, lelkileg és fizikailag már annyira megrendültem, hogy az életem kispadján találtam magamat, ahonnan ismét és másként kellett felépítenem a saját új valómat.

Öntudatlanul akkor léptem rá arra az útra, amin most már egyre biztosabban és bizonyosabban járok.

Ha tíz éve tudom, amit most, ha már akkor az enyém lett volna az a tudás, ismeretanyag, amit azóta magamévá tettem, Vivi nem is betegedik meg.

 

Ma már tudom, hogy akármi is az életfeladatunk, akkor tudunk másnak segíteni, illetve a társadalomnak is a hasznára válni, ha az első és legfontosabb tennivalónkat, hogy egészségesen éljünk, és tegyünk meg mindent a fizikai, a szellemi és a lelki egész-ségünkért – mindenekfelett szem előtt tartjuk.

A test-szellem-lélek szentháromság, egyik sem lehet a másik nélkül, holisztikusan, teljességében kell szemlélni és megélni az életet, és kezelni a testünkben lakozó törékeny lelket. Ép testben ép lélek – mondták már az ókori Rómában is.  

 

A civilizációs ártalmak hatására egyre többen vagyunk, akik tudatosan másként élünk. Ez nem nagy dolgokban, hanem apróságokban nyilvánul meg: cukormentesen étkezünk, odafigyelünk, honnan származik az étel, amit az asztalra teszünk, mindennap eleget mozgunk, beszélgetünk egymással, figyelünk egymásra, és mindenből kihozzuk a lehető legtöbbet és legjobbat, amit az adott helyzet kínál. Vigyázunk a szellemi és lelki értékeinkre, talán jobban is, mint az anyagi befektetéseinkre.

Hiszünk abban, hogy kamatostul kapjuk vissza az élettől azt, amit beleteszünk.

 

Kegyetlen tragédia, ami Viviennel történt, én mégis hálás vagyok, hogy végigkísérhettem azon az úton, mert ott, akkor, az egyik elakadásjelzőnél találtam rá az én igazi utamra, amin most már sok ember követ engem, hiszen azóta rátaláltam az életfeladatomra: életmód coach-ként segítek a hozzám fordulókon, hogy lehetőleg kivédhessék a Vivienéhez hasonló betegségeket.”

 

Rippel Ferenc szavait lejegyezte Sári Edina

 

 

 

 

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!