A lelkes színházcsináló - találkozás Perjés Jánossal

Bevallom, tavaly hallottam először a Spirit Színházról, amely most májusban volt kereken öt éves. A Perjés János színész, igazgató által alapított és vezetett teátrum 2015-ben költözött az Árpádfejedelem útjának csendes, ligetes részére, a Margit híd és a Lukács Gyógyfürdő közé. A nagykörút és a híd zsongása után már maga a színház épületének megközelítése is ellazít, amit a nevének elemezgetése is elősegít, mert sok pozitív asszociációt kelt bennem.

Spirit, mint lélek, de jelenthet szellemességet, elmésséget, vagy például sokszor mondjuk, hogy „van benne spiritusz!” és akkor egy tüzes, szenvedélytől fűtött emberre jut eszünkbe, de meglehet, hogy egyszerűen csak a tiszta szeszre gondolunk, aminek segítségével megváltó fényt gyújtottak a sötétben.  
Perjés János a lélekre, az emberi szellem kisugárzására gondolva adta színházának ezt a nevet. Egy egész élet eszenciáját sűrítette ebbe a névbe, ebbe a művészi vállalkozásba. Igazi holisztikus gondolkodóként nemcsak egy játszóhelyet akart létrehozni, hanem egy komplex központot, ahol az irodalom és a lélek találkozik. Egy olyan intim közeget álmodott meg, ahol békésen megférnek egymás mellett, sót, egymás hatását támogatják a különböző stílusú írók, színdarabok, színészek, alkotók, és mindezek szinergiája a néző lelkét erősíti.

A színház szellemiségében törekszik arra, hogy az emberi kapcsolatok kuszaságán keresztül tudja kibogozni a társadalmi problémákat, ezért nem akarja mindenképpen hepiendes vígjátékokkal eladhatóvá tenni a színházat. Azt akarja, hogy a közönsége gondolkodjon, vigyen magával útravalóként olyan gondolatébresztő szituációkat, amelyek hatással lehetnek a saját életére is. 

A színészek a nézőktől karnyújtásnyira játszanak, ezért minden mozdulatnak, mimikának, szónak, hanglejtésnek megsokszorozódik az üzenete, ha az hiteles. Ez a bizalmas légkör kedvez annak az ellazult befogadói koncentrációnak, ami a katarzis állapotának eléréséhez szükséges.

A bemutatott színdarabok - Faludy György, Márai Sándor, Müller Péter, Popper Péter, Szabó Magda, Szepes Mária – művei, hiszen a magyar irodalom lélekbúvárainak gyöngyszemeit adaptálják színpadra a Spirit Színház alkotói.

Honnan érkezett meg ide, a második kerület csendes zugába a színház? – kérdezem a vezetőjétől, Perjés János igazgatótól, és ő mint egy mesemondó, töviről-hegyire elmeséli harminc év történetét.

 

„Utazó színházként kezdtük, az első darabot 2011. május 18-án a Thália Színházban a családon belüli erőszakról mutattuk be, és akkor kezdtem gondolkodni, hogy társulatomnak milyen nevet is adjak. Általában nagy színészlegendák szoktak névadók lenni, de én ezt nem akartam, mert az már eleve egy stíluskategóriát aggat a színházra. Alapgondolatom az volt, hogy a színházamban legyen színész, aki játszik bárhol, ahol van kinek játszani. Mi pedig elég formabontók voltunk ebben, játszottunk például börtönben is. Ekkor gondoltam a spirit szóra, mint elnevezésre, ami számomra nemcsak a lelket jelenti, hanem magát az erőt is, amit a lélek képvisel.

Darabjaink is a lélekkel foglalkoznak, közvetlenül az emberi kapcsolatokat boncolgatják. Mostanában az emberek egyre inkább felvállalják, illetve nem rejtik el, hogy van spirituális oldaluk is, aminek rendbetétele fontos számukra, mert a világ egyre bonyolultabb helyzetekbe kényszeríti őket.

Egyre többen ébrednek rá, hogy aki túlélésre játszik, annak bizony el kell kezdenie önmagával foglalkozni. Csakis saját magunkban tudjuk megkeresni és meglelni azt a kapaszkodót, aminek segítségével a XXI. században ezt az életnek nevezett valamit túl lehet élni.

 

Rögtön az érettségi után a Nemzeti Színház legendás Stúdiójába kerültem, ahol többek között Vámos László, Sík Ferenc, Montágh Imre tanítottak, mondhatom, hogy a mai napig abból a mesterképzésből élek.

Mesebelinek is mondható, hogy hétszer felvételiztem a főiskolára, és mindig a harmadik rostán estem ki, de egyszerűen arról volt szó, hogy nem akartam abbahagyni a próbálkozást, de aztán elhagytam a felvételi korhatárt és befejeztem a felvételizést. Akkoriban nem volt divat a szabadúszás, akit nem vettek fel, elment vidékre segédszínésznek, de én nem akartam elkallódni, és a színészbüfék törzsvendégei közé tartozni. Nekem az volt az ambícióm, hogy lássák, amit csinálok, tehát nem volt bennem az az elhivatottság, hogy én minden- és bármi áron mutassam meg magamat bárhol, ezért fájó szívvel, de lezártam magamban „a színész akarok lenni” fázist.

A Nemzetiben maradtam, mégiscsak a színpadnak az engem érdeklő oldalán, mégpedig eleinte háttérmunkásnak, majd ügyelőnek, a művészeti titkárságon kisegítettem, rendezőasszisztensnek is felkértek. Apró lépésekben, de tökéletesen megismertem a kulisszák mögötti háttérmunkát, és ez a mai napig jó szolgálatot tesz nekem a munkám során.

Ezután a Magyar Televízióban folytattam a pályafutásomat, éppen akkor kerültem oda, mikor Hankiss Elemér lett az elnök, aki produceri irodákat alakított, ki és a Szórakoztató Főosztályon is lett egy, Felber György vezetésével. Medveczky Balázs volt az én felvételvezető társam - aki most a Duna Médiaszolgáltató igazgatója -, összesen négyen vittük az irodát, szórakoztató műsorokat, reklámokat gyártottunk, szerkesztettünk, igazi alkotói hangulat uralkodott azokban az években a közmédiában.

Azután a sors elém dobott egy addig ismeretlen tanulási folyamatot, bepillanthattam a külföldi nagyágyúkkal készített, Magyarországon forgatott produkciók világába: a Cyranot forgattuk Gerard Depardieu-vel a főszerepben, mi végeztük a film casting munkáját, tehát a professzionális filmcsinálásba is beleláthattam.

Azután egyszer csak megelégeltem, hogy mindig más célja érdekében egy fölöttem álló személy kényének-kedvének legyek kiszolgáltatva, de addigra összeállt bennem a kép, hogy mit és hogyan is szeretnék csinálni a jövőben.

Először alapítottam egy céget, amely rendezvényeket kivitelezett, castingokat szervezett - például a Barátok közt induló színészszériáját is mi szerveztük -, tehát lett még egy szegmens a szakmán belül, amibe beletanultam, ami ismét mind-mind beépült a később megalakított Spirit Színházba.

 

Amikor 2008-ban a gazdasági válság szele minket is megérintett, akkor már engem is érdekelt a teljes élet, mert rájöttem, hogy az értelmi és érzelmi intelligencia mellett a spirituális is nagyon fontos kihatással van az életemre, hiszen születésünktől kezdve mindig is az okát keressük annak, mi miért van az életünkben. A gondolkodó ember folyamatosan kutatja a miérteket azért, hogy „ne csak egymagunk legyünk a világban, hanem részesei lehessünk a nagy egész”nek.

Sokat dolgoztam Paulinyi Tamással a Szintézis Szabadegyetemen, és egyszer felvetette, hogy az ő családtörténetéből készült regényt, a Bólébál-t színpadra kellene vinni, mert hiába egy remek stílusban megírt könyv, nem jutott el sok emberhez, pedig érdemes lenne szélesebb körnek megismertetni a történetet. Arra gondoltam, hogy bár a színház egy mulandóbb dolog, mint maga a könyv, de talán segíthet abban, hogy a könyvre visszacsatoljon. Megírtam a forgatókönyvet, és bementem Zimányi Zsófiához, a Thália Színház akkori igazgatójához, aki azonnal beleszeretett a műbe, és rögtön ki is tűztük a bemutatót.

Akkor még nem volt színház, semmi nem volt, csak egy jó történet adaptációja, mégis belevágtam. Azonnal tudtam, hogy én fogom játszani a főszerepet, mert valamiféle hiátusként élt bennem a szereplés - illetve akkor már nem is gondoltam arra, hogy valaha is a színpadon fogok állni -, de úgy véltem, hogy igazán csak az adatik meg, amire az ember adott pillanatban igazán a legalkalmasabb, így szemernyi kétség sem volt bennem.

Idővel sínre került az utazó színház, sok helyen felléptünk, de mivel Budapesten is kell játszania egy társulatnak, hogy megismerjék, ezért elkezdtünk befogadó helyeket keresni, így játszottunk a Belvárosi Színházban, az Átriumban többször, és a Tháliában is.

 

Három évig elevickéltünk valahogyan, amíg regisztrált szervezet lettünk, akik már támogatást kaphatnak, pályázhatnak, de először azokkal dolgoztam, akikkel a televízióban is, Malek Andreával, Papadimitriu Athinával, és egyre több könyvadaptációt állítottunk színpadra, amíg végleg megérlelődött bennem, hogy muszáj letelepednünk, egy otthont találnunk.

Tavaly egy hirdetés alapján végre eljutottunk ide, ahol most a színház után a Spirit Központot is beindítjuk. Ez egy holisztikus egészségmegőrző központ lesz, előadásokkal, tréningekkel, aromaterápiával, jógával, csikunggal, ajurvédikus főzőtanfolyammal – csakhogy egy párat említsek a testet, lelket, szellemet szolgáló palettáról.

Jól kérdezte az elején, mert most érzem úgy, hogy végre valóban megérkeztünk, hiszen a teljes nevünk ezután: Spirit Színház és Központ.

És hogy megérte-e ez a kacskaringókkal teli út? Utólag úgy látom, hogyha anno felvesznek a főiskolára, és végigjátszottam volna ezt a harminc évet akár a világirodalom legnagyobb férfikaraktereiként is, ma már nem játszanék. Most sokkal felhőtlenebbül, bátrabban játszom, igazán a játékra koncentrálva.

Így is eljött az az idő, amikor az addig felhalmozott elméleti tudás és gyakorlati tapasztalat ötvözetével felvértezve visszatérhettem az általam preferált színházhoz, a színházcsináláshoz.

Most, hogy igazgatom a színházat, látom, hogy sokkal kevesebb vesződségem van a különböző területekkel, hiszen ismerem a metódusokat, egymásra tudom építeni a munkafolyamatokat, ezért azok gördülékenyen mennek, és több időm marad a lényegre.

A játékra.

 

Sári Edina

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!