A Pesti Magyar Színház decemberi bemutatói

Házasságon innen, házasságon túl

- felújítás vagy újrarendezés?

Interjú Pinczés Istvánnal, az előadás rendezőjével

 

A Házasságon innen, házasságon túl 2008-as bemutatója óta sikeres előadása a Magyar Színháznak. Az eredetileg a 80 férőhelyes Sinkovits Imre Színpadra rendezett keserédes komédiára mindig napok alatt kapkodják el a jegyeket, ezért merült fel a színház vezetésében a gondolat, hogy a 10. évadban átvigyék az előadást a nagyszínpadra, így a földszinti nézőtér megnyitásával egyszerre több mint háromszáz néző láthatja azt.

Házasságon innen, házasságon túl december 12-től a Magyar Színház Kamaraszínpadán.

 

Az eredeti előadás kifejezetten intim volt, a színészek a nézők között átsétálva léptek be a jelenetükbe, és a közönségtől mindössze 3-4 méterre játszottak. Hogyan lehet ezt az intimitást megőrizni a nagyszínpadon?

Az új előadás ugyanúgy „kifejezetten intim” marad – ezt garantálom. Meghánytuk-vetettük ezt a nagyon-nagyon lényegi kérdést – hisz itt nem pusztán előadási formaváltásról van szó. Aggályos volt, hogy nagyobb térben nem vesznek-e majd el a színészi játékmódnak azok a filmesen hiteles, hipernaturalista stílusjegyei, amelyek szinte napra pontosan 9 éven át (2008. nov.21-e óta) telt házak előtt éltették Háy János húsbavágóan rólunk szóló, premierplánban és szuperplánban mutatott, hozzánk karnyújtásnyi távolságban játszódó életvalóság-drámáját. Kérdéses volt, hogy a mind rendezői, mind tervezői szempontból „ráközelítős”, ablakon bekukucskálós, erkélyfüggönyön benézős, kocsmapult mellett állós, tükörben egy-az-egyben (nem homályosan, hanem kegyetlenül kristálytisztán) láttatott, szűk kivágásos jelenetfelrakás megvalósítható-e a vasfüggöny előtti térben. És ami ennél is lényegesebb: az ezekhez a filmes formanyelvi elemekhez szorosan tartozó, személyiséggel hitelesített színészi jelenlét megmarad-e?  Ugyanolyan torokszorító „de-hisz-ez-rólam-szól” hatással szögezi-e majd oda a székhez a nézőt a nagyszínház földszintjén, mint a Sinkovits Színpadon.

Hónapokkal ezelőtt úgy fogtunk a munkához, mint teljesen szűz produkcióhoz: állítópróbát tartottunk, modelleztük a nagyszínpad vasfüggöny előtti játékterében a kamaraszínházira méretezett játékteret – és nézőteret! A döntő mozzanat az volt, amikor pontosan kimértük, kifeszített kötéllel jelöltük: a nézőtér nem hosszabb, mint a stúdiószínház nézőterének mélysége, az utolsó széksorban ülő néző sem lesz távolabb a színészektől, mint a stúdiószínházban, sőt! Mivel elöl. a zenekari árokban, a nézőtől karnyújtásnyira helyeztem el a legfontosabb jeleneteket, az első sorban ülők akár bele is kortyolhatnak a színészek sörébe a kocsmajelenetben. És a feleségével beszélgető pszichológus kiégett lárvaarca is 60 centiméterre lesz a közönségtől a karácsonyi autózás jelenetében. Marad tehát az intimitás.

 

Az eredeti előadáshoz képest sokat változott a szereposztás. Más színészekkel mások a hangsúlyok?

Iglódi István igazgató úrral annak idején egyetlen éjszaka alatt döntöttünk úgy, hogy a darabot bemutatjuk, abban a szereposztásban, ami a premieren és az azt követő évadok előadásain megvalósult. Többszöri szereplőcsere után most az új bemutatón az eredeti szereplőkből 7 színész maradt, és 5 új művész állt be. A főhangsúlyok abszolút nem tolódtak el. A darabbéli öt jóbarát az előadás öt pillére, négyük lelkéhez már szinte hozzánőtt a szerep - Bede-Fazekas Szabolcs, Tóth Sándor, Fillár István, Rancsó Dezső - a premier szereposztásának ötödik oszlopa, Sipos Imre helyett pedig Kálid Artúr csatlakozott. A feleségek-szeretők közül Tóth Éva és Benkő Nóra a régi, Gregor Bernadett, Nagyváradi Erzsébet és Csomor Csilla a legnagyobb szívfájdalmamra kikerültek időközben a produkcióból. Soltész Bözsével, aki később állt be az előadásba, már többször dolgoztam, Haumann Petrával és Frank Ágnessel viszont most először dolgozom. Nagy-nagy öröm számomra, hogy a darabbeli két idős nénit kifogyhatatlan energiával és tehetséggel játszó Dániel Vali és Csernus Mariann továbbra is vállalta a szereplést – a kilencvenedik évében járó Csernus Mariann darabvégi szívszorító óriásmonológja nélkül elképzelhetetlen lenne az előadás.

 

Az eredeti előadásnak a rendezés mellett te voltál a díszlettervezője is. Mit kellett áttervezni az eredeti koncepcióhoz képest?

Gyakorlatilag a teljes játékteret újraterveztem. Balázs András szcenikai közreműködésével az eredeti, négyzetekbe zárt képkompozíciók elvét nem feladva újra pozícionáltunk néhány helyszínt úgy, hogy minden bútort-kelléket, minden szcenikai hatáselemet megtartottunk. Mminimális költséggel a zenekari árok egyes részeit is játszóhellyé alakítva elhelyeztük a 15 jelenet 12 helyszínét az előszínpadi játéktérben. A stúdiószínházban sínen gördülő lamellákkal mélységében osztott három játéktérbe kerültek be az előadás során az ajtó, ablak, tükör, kocsmapult, autószélvédő, stb. négyzetei és téglalapjai, amelyek a színészarcok premier plánjait keretezték. Az új kamaraszínházi előadásban nem tudtuk hátrafelé osztani a színpadot a vasfüggöny miatt, helyette széltében és függőlegesen tagoltuk a játékteret a gördülékeny előadáslebonyolítás érdekében.

 

„Szeretem, de unom”, „Hányan is vagyunk egy kapcsolatban”, „Miért nem engem választ, míg a halál el nem választ...” - olyan kérdések, melyeket mindenki átél, aki párkapcsolatban él. Ez a darab örökre aktuális lesz? A tíz évvel ezelőtti állapothoz képest számodra változtak-e a hangsúlyok?

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Persze, az emberfaj sárkányfogvetemény is… Az emberről szóló színdarabok – mint Háy János műve is – ennek a csodálatos-szörnyű lénynek a működését vizsgálják. Itt a házasság intézményének széthulló vagy szétfeszegetett keretei között vergődő emberáldozatok bemutatása áll a középpontban. Az elfoglalt felesége mellett családfenntartásba savanyodott apa, a gazdag orvosférj mellett unalmában szeretőt tartó szépasszony, a feleségét és barátait is átverő amorális ügyvéd, az anyaszereppel takaródzó frigid fiatalasszony, mások lelkének gyógyítására felesküdött, burn out szindrómás pszichológus, halálos kórral küszködő férje mellett gyanútlanul élő feleség, nős férfibe kapaszkodó szerető – megannyi ismerős figura gombostűhegyen vergődése döbbenti rá a nézőt az ember esendő mivoltára és az élet rövidségére. A tíz évvel ezelőtti állapothoz képest – a saját életem során megélt nehézségek hozadékaként – az élet egyszeriségének, egyediségének hangsúlyozása értékelődött fel bennem.

   

Van olyan jelenet, amelynél úgy érzed, hogy most végre átrendezheted, vagy inkább kihívásnak tekinted azt, hogy az új körülményekhez kell igazítani az eredeti koncepciót?

Nem, átrendezni nem kívántam soha, mindent meg tudtunk oldani kitűnő és a figurát önmaguk életeseményeiből építő színészkollégáimmal – ha mondhatom ezt, mert hát egy előadás soha nincs befejezve. Kihívás újra megrendezni ugyanazt a történetet más térben. Más színészekben más inspirációt találok a rendezői munka során, ez természetes. És az is természetes, hogy a szövegek-helyzetek-történések azonossága ellenére teljesen új előadás születik.

 

Összességében tehát: felújítás vagy újrarendezés lesz a 2017-es előadás?

Nagyon precízen fogalmazva: a klasszikus színházi szóhasználatban felújításnak számít az, amikor hosszabb-rövidebb szünet után ugyanazt az előadást változatlan díszletben, változatlan térben, ugyanazon szereplőkkel (vagy akár cserélődő szereplőkkel) ugyanazon rendezői koncepció jegyében műsorra tűzi a színház. A mostani helyzet teljesen egyedi: a Házasságon innen… esetében nem volt kényszerszünet a játékrendben, ám változott a díszlet, más a játéktér, másként kell világítani, másként kell a mondatokat artikulálni, az indulatokat kisütni, kisebb térből nagyobb térbe került át a produkció, és a színészeknek csaknem fele új.

Panta rhei – nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni; pláne nem, ha keskeny patak helyett széles medrű folyamba ugyanazzal a lábbal, de másik cipőben lépünk… Minden bizonnyal új előadás születik – de ezt döntsék el azok a nézők, aki az eredeti előadást is látták!

 

Kérdező: Vasvári Judit

 

 

 

 

A képmutogató - költői show Arany János balladáira

Látványos, rockos, táncos és animációs színházi előadásra készül a Magyar Színház társulata.

A téma: Arany János balladái. Ez a dobbantó, az elrugaszkodási pont, a cél Arany János költői és emberi világának megmutatása, amelyben a családi, a politikai és a történelmi tragédiák egymásba fonódnak. A hosszú életű költőnek lehetősége volt megélni a forradalmi lelkesedést, és idővel a rezignált cinizmust. Hosszú az út a nagyszalontai tanítóságtól a Tudományos Akadémia elnökének posztjáig, és ebben a hosszú életben sokat lehetett fájni, szenvedni, kompromisszumokat kötni, és az élet vége felé visszanézve leltárt készíteni. Mi érte meg és mi nem?

Arany János balladáiból összeállított zenész este alkalom egy invenciózus, minden ízében mai előadásra, amelyben egyaránt szerephez jutnak a színészek, a táncosok, a rockzene, az animáció, a kép, a látvány és a számítógépes technika. A versek ismerős sorai már-már slágerek - ez az alap, erre épít az alkotók fantáziája, és arra, hogy Arany János, bár betöltötte a 200. életévét, nem szűnt meg látni minket és írni rólunk.

A Magyar Színház a 21. század eszközeivel segíti a 200 éves kortárs költő mondanivalóját megértetni a mai nézőkkel. Nem riadunk vissza semmitől. Se képtől, se zajtól, se szoftvertől.

Arany imádná!

A képmutogató a Magyar Színház verses-zenés Arany János estje, amelynek rendezője Lengyel Ferenc.

Az előadás színlapja: http://pestimagyarszinhaz.hu/a-kepmutogato/

Az előadás 21. századi látványvilágát interaktív vetített háttér biztosítja. Ennek egyik eleme a fasor, Arany János aláírása és még számos más animált kép.

A fasor: https://www.youtube.com/watch?v=aCw6T4CxyEI&feature=youtu.be

Arany János aláírása: https://www.youtube.com/watch?v=-ZTaoGNpfAI&feature=youtu.be

 

Szereplők: Arany János - Szatmári Attila

Közreműködnek még: Hámori Ildikó, Pataki Szilvia, Szűcs Sándor, Kovács Zsuzsa  

 

 

Fotó: Zsigmond László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!