Szívdobbanás pályázatunk I. helyezettje: Kulcsár Péter

Lezárult a SZÍVDOBBANÁS - Az én koronás bakancslistám – hétköznapi vágyaim az önkarantén idején című pályázatunk értékelése. Rengeteg remek pályamű érkezett a témában, éreztük, hogy a pályázók kiéhezettek a vágyaik közzétételére, hogy legalább ebben a formában átélhessék a szabadság örömét.
Amíg a test fogoly volt, a lélek szabadon szárnyalt.
A következő hetekben közzétesszük azokat a műveket, amelyeket a Bayer Ilona, televíziós újságíró által vezetett zsűri érdemes talált a közlésre a tartalma vagy pedig a stílusa miatt.
Olvasóinknak teljék bennük olyan sok örömük, mint amellyel mi válogattunk az írások között, amely élményt ezúton is köszönjük a pályázóinknak, akikkel egy nyárvégi felolvasóesten személyesen is találkozunk a tabáni Mr és Mrs Columbo Étterem Sörözőben!

Bemutatkozás: 

Az idén április hónapban töltöttem be a negyvenhetedik életévemet, de a lelkemben és a szívemben örök gyerek szeretnék maradni.

Jelenleg a Balaton közelségében lévő festői szépségű Rezi településen hatalmas méretű földterület rendbetételén munkálkodom. Hosszú távú céljaim között egy vegyszermentes kisgazdaság létrehozása is szerepel. Szabadföldiben termesztett paradicsomjaink reméljük a közeljövőben sok örömet fognak okozni.

Korábban szociális munkásként hajléktalanokkal, majd fiatal bűnelkövetőkkel foglalkoztam, mindamellett büntetőügyi mediátorként tevékenykedtem.

Felzárkóztató néven középiskolában iskolaújságot alapítottunk, amelynek főszerkesztője voltam. Több évet követően Hajlék-talán néven hajléktalan emberek számára is indítottam egy lapot, amibe hontalan emberek írásait publikáltuk, ami igen nagy népszerűségnek örvendett.

Tavaly  egyik blogom díjazásban részesült, több százezren olvasták írásaimat. Többek között gyógynövényekről, egészséges életmódról, gasztronómiáról, állatokról és emberi történetekről írok. Kedvenc elfoglaltságom az írás és régi álmom, hogy egyszer sok örömet okozó szerző válhasson belőlem. Novellákat is írok, központban az emberi kapcsolatok és  sorsok állnak.

Feleségemmel és családtagnak tekintett Mira nevű négylábúval élünk hármasban. Őket édesanyámat és nővéremet egyben a legjobb barátaimnak is tekintem.

 

A fődíjas pályamű:

A kórság

Órára, percre pontosan 80 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Anyám a születésem körülményeiről nem anekdotázott. Az apám sem, mert nem tehette, ő a háború áldozata lett. A fronton lehelte ki a lelkét, a teste tömegsírban nyugszik, a fényképe az éjjeliszekrényen van. Ez maradt. Anyámmal vannak rajta ketten. Ő sincs már velem, 20 esztendeje temettem el. Testvérem nem született, anyám megtehette volna, hogy szüljön. De ő csak az apámat szerette. Más férfira csak ránézni tudott, az érintést sem tűrte. Tömören ez a magyarázata egykeségemnek.

20 éven keresztül együtt laktunk. Évekig társbérletben, albérletben húztuk meg magunkat. Anyám szorgos ember volt a munkában látta az élet értelmét. Vagy ebbe temetkezett. Nem tudom. A szavak helyett a tettekben hitt. Minden munkát elvállalt. Uraknál takarított, cselédnek állt, napszámot vállalt. Ami szembejött, azt nem kerülte el. A takarékosságának köszönhetően lakást is tudott venni, igaz némi segítséggel. Ez lett az én örökségem, most is itt írom a sorokat. Tanulni nem tudott, arra nem volt elegendő pénz. A szüleit is korán temette el. Ez lehetett a sorsa. Mindenkit eltemetett, akit szeretett. A kivétel én voltam. Sokáig egyetlen örömforrása.

Nekem mindent megadott, amit tőle elvett a sors. Visszagondolva egy szavam sem lehet. Soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Étel mindig volt az asztalon. Annyira élelmes volt, hogy hetente egy-két alkalommal még húst is tálalt. Kuriózum volt az ínséges időben. A ruhatáram miatt sem kellett szégyenkeznem. Az öreg Singeren éjszaka varrta a ruháimat, amiket vasalva öltött reám.

Megadatott, hogy iskolába járhassak. Kitüntetésnek és nem tehernek vettem az oktatást. Anyám ebben is nagyon következetes volt. Naponta átélte a fizikai munka nyüvét, nekem jobbat akart. Iskola után, ha tehette mindig meleg étellel fogadott. Ha elszólította a munka a spájzban tette el. Nekem csak meg kellett melegítenem, majd magam után rendet raknom.

Hamar elrepültek az iskolai évek. A szorgos következetes tanulásnak meg lett az eredménye. Színötösre érettségiztem le. Emlékszem anyám büszke pirospozsgás arcára. Akkor láttam egyszerre sírni és nevetni.  Mindketten biztosak voltunk a sikeres egyetemi felvételin. Tévedtünk. Éveket kellett várnom a tovább tanulásra. A köztes időben anyám megtanított háztartást vezetni. Dolgozni nem engedett, a felszabaduló időmben tanultam. Tudtam egyszer újra az iskolapadot koptathatom.

Messze kerültem a vidéki kisvárosból. Egészen Budapestig repített az utam. Az orvosi karra nyertem felvételt. Egy aprócska szobában a házkörüli munkáért cserében kaptam lakhatást. Óriási szerencsének tudható be, hiszen nem tudtam volna fizetni a lakbért. Anyám így is hetente küldött csomagot. Élelmiszerre nem nagyon kellett költeni.

Éjjel nappal tanultam. Hiába volt színötös az érettségim, mégis volt lemaradásom. Elsősorban latinból kellett sokat bepótolnom.  Második év végére a fáradozásaim a jegyeimen is megmutatkoztak. Motivált, hogy beteg emberek gyógyításában fogok aktívan részt venni. Egy idő után a tanárok és a többi diák is elismerte igyekezetemet.

Anyámat havonta egyszer meglátogattam. Szeméből mérhetetlen büszkeség mellett riadalom is megmutatkozott. Egyre soványabb lett. Az orvos rákot diagnosztizált. Nem lehetett ott a diplomaátadón. Csak lélekben, de ez nem nyújtott vigaszt.

Árva maradtam, teljesen egyedül a nagyvilágban. A magány hamarosan elillant. Az egyetem után állásba kerültem. Egy közkórház segédorvosa lettem. Napi 12-16 órában dolgoztam. Nem tűnt robotnak, hivatásnak tekintettem a munkámat. A szerelem egy ideig elkerült, majd rám röppent.

Természetesen egy kollégámmal jöttem össze. Az egészségügyieken kívül szinte senkivel nem érintkeztem. Pár évvel idősebb volt nálam, ő is orvos, mint én. Az esküvő után pár évvel két gyermekünk született. A férjemmel szeretetben neveltük őket. Szerencsénkre a férjem szerető nagycsaládban nevelkedett, sokat segítettek, ha kellett. A lurkóknak legalább voltak nagyszülei.

Teltek múltak az évek. A gyerekek kirepültek a családból. Az apjukkal ketten maradtunk. Nyugdíj mellett is dolgoztunk. Gyógyítani akkortájt is kellett. Jól éltünk, minden tekintetben. A gyerekekkel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, leginkább telefonon. Mindketten más földrészt választottak. A hazájuk maradt, az otthonuk változott. Büszkék voltunk rájuk. Ketten a férjemmel. Én még mindig az vagyok, a férjem meghalt. Türelemmel viselt betegségben. Békében. Én itt vagyok. Kissé betegen, de élek.

A gyerekeket várom, pár hete ígérkeztek, de valami közbeszólt. A vírus. Koronának nevezték el. Viharos, erőteljes, és nem kímél senkit és semmit. Engem még békén hagyott. A lakást nem hagyom el, csak végső esetben. A magamfajta öregeknek szánt időben bevásárolhatok. Legalább hetente kétszer el kell mennem. Egyszerre nem tudok mindent bevásárolni. Nem is beszélve a négy falról. Üresek, konganak. Több mint negyven évig emberek között sürögtem. Nehéz, de betartom, még akkor is, ha vén idiótának néznek. Sokan. Pedig a kór nem én vagyok.

Kulcsár Péter

Iratkozzon fel hírlevelünkre!