Utolsó Happy Ending a Belvárosi Színházban!

2016. október 20-án utoljára tűzi műsorára az Orlai Produkció a Happy ending című, sztárszereposztással játszott prózai revüjét.

Gergye Krisztián rendező így mesélt a darabról: "Egy sikeres színésznő rákbeteg lesz, s ezzel fenekestül felfordul az élete, mert már nem az lesz a legfőbb gondja, hogy milyen szerepeket vállaljon vagy utasítson el, kivel játsszon, és mekkora gázsiért, hanem hogy túl tudja-e élni az élet által ráosztott főszerepet, a rákbetegséget, illetve milyen módon jut el a fináléig. Ez egy merőben új szerep a számára, amelynek rendezője maga a sors, és a darab arra keresi a választ, hogy dramaturgként kezébe veheti-e a saját élete feletti rende(lke)zést. Élete főszerepében sok mellékszereplő is kíséri, például három másik, szintén rákbeteg nő, akiket az első kemoterápiás kezelésen ismer meg. Négyüknek a betegség megközelítésének és az azzal való megküzdés módjának, és életútjuk tanulságainak egymással való megosztása, és azok egymásra rímelő összjátéka adja a főszereplő kezébe a kulcsot sajátmagához.

A főszereplő, Thalia – akit Hernádi Judit játszik – nagyon erős karakter, akit az első kemoterápián ér az igazi sokk, amikor szembesül azzal, mivel is jár a gyógyulásnak ez a fajta útja. Ő az, aki egyáltalán elkezd gondolkodni az élet nagy kérdésein, arra keresi a választ, hogy az ember meddig dönt a saját sorsáról, a saját életéről, és bár ez ijesztően hangzik, hogyan dönt a saját haláláról, illetve a halálának lehetőségéről, és hogy egy ilyen sorshelyzetben miként tud dönteni saját magáról. Ettől igazán izgalmas, és szerintem bátor is ez a darab, amit Anat Gov izraeli írónő írt a saját rákbetegsége alatt."

— Érdekes a történet szempontjából, hogy a főszereplőnek milyen rákja van?

 — Az előadás szempontjából érdektelen, az az érdekes, hogy egy végstádiumban lévő nőről van szó, akinek az utolsó pillanatban fedezték fel a betegségét, amikor már nem nagyon lehet tenni semmit. Amúgy az eredeti műben hasnyálmirigyrák szerepel, és sokat gondolkodtunk arról, hogy kell-e nekünk ezzel foglalkozni, vagy esetleg azzal, hogy négyük közül ki miért milyen rákfajtában betegedett meg, de a történet alapvetően nem is a rákról szól, hanem, hogy mi emberek hogyan gondolkodunk az életről és a halálról, illetve, hogy a halálról mennyire nem gondolkodunk.

 — Négy - mondjuk úgy - halálraítélt. Megcsillantja a darab az eutanázia lehetőségét is?

 — Nem, azt egyáltalán nem. A darab arról szól, hogy mennyire tabuként kezeljük a halált, és hogy mindenki - még a végstádiumos rákbeteg is - a saját halhatatlanságában hisz, ami gyógyulási szempontból lehet hasznos, ám az nem tesz jót a lelkünknek, hogy általában negligáljuk az a tényt, hogy egyszer meg fogunk halni, és nem leszünk többet.

— Ki fedezte fel a darabot? Ki hozta Magyarországra?

— Mátyási Bence és Köves Zsuzsa Izraelben talált rá Anat Gov izraeli, rákban elhunyt írónő darabjára. Megnézték, és azt mondták, ezt mindenképpen el kell hozni Magyarországra, hogy az itthoniak is lássák. Ezután elindult a munka, és kezdetét vette az együttműködés az Orlai Produkciós Irodával. Le a kalappal a producerek vállalása előtt, hogy az alapvetően és jó értelemben vett szórakoztatóiparon belül ilyen témát feldobnak a színpadra. Büszke vagyok rájuk, hogy fel merik vállalni, hogy legyen egy olyan darab, ami a közbeszédbe beviszi a rákbetegséget. Nagyon remélem, hogy a mondanivaló átmegy majd a közönséghez, nyitott fülekre és lélekre talál a helyzetek játékossága, és leveszi azt a súlyt rólunk, hogy erről ne lehessen gondolkodni és beszélni. Ezzel talán át tudjuk törni a hallgatás falát, mert az nem normális, hogy valaki megbetegszik, és arról nem lehet nyíltan kommunikálni, mert az egy titok, ami elzárkózáshoz, majd magányhoz vezet, ami lássuk be, nem emberhez méltó. De az érzés akár átcsaphat a másik végletbe, a mártíromságba is, tehát a betegség különböző szélsőségei abban a pillanatban, ahogy kimondhatóak - félek, beteg vagyok, meg akarok gyógyulni, segíts! -, tehát lehet beszélni ennek a megéléséről, a tapasztalatokról, akkor már mentálisan építkezni lehet, és az már a gyógyulás útja is lehet egyben. Szerintem erre lehet jó példázat ez a darab.

— Hogyan lettél a darab rendezője?

— Számomra roppant megtisztelő, hogy felkértek egy ilyen parádés szereposztású darabhoz rendezőnek. Azt gondolom, akik felkértek, tudták, miért engem bíznak meg ezzel, én meg érteni vélem, miért én kaptam meg a lehetőséget.

— És miért?

— Azért, mert van egy olyan fokú lelki szabadságom, amivel tág keretek között tudok mozogni, ezért roppant nyitottan és kíváncsian közeledem emberekhez, témákhoz, helyzetekhez. Azt vallom, hogy ennek a szabadságnak a birtokában nincsen olyan téma, aminél ne arra törekednék, hogy a lehető leghitelesebben ábrázoljam, illetve, ami engem fantasztikusan izgat, hogy a történet humor és dráma része folyamatos párhuzamban legyen, és egymásnak feszüljön úgy, hogy ne oltsák ki egymást. Mert, ha belegondolunk, az élet is így működik, különböző határok felé billenünk, és én ezeket a jól működő szélsőséget találom meg, és definiálom a néző számára - emiatt eshetett rám a választás.

— Mi fogott meg a történetben?

— Azok a kérdésfelvetések, hogyha életveszélyesen megbetegszünk, akkor hogyan döntünk, miről döntünk, dönthetünk-e a kezelésünkről, dönthetünk-e arról, hogy hogyan akarunk a betegségünk alatt élni, dönthetünk-e arról, hogyan akarunk meghalni, arról, hogy az orvosi protokollban szabályozottakhoz képest másként is kezeltetjük magunkat, illetve, ha belekerülünk egy egészségügyi mókuskerékbe, akkor abban a helyzetben hogyan viselkedünk, abból hogyan lehet, illetve lehet-e kilépni, van-e hozzá jogunk, bátorságunk.

— Érdekes a produkció műfaji meghatározása: prózai revü. Mit jelent ez?

— Ami a filozófia boncolgatáson kívül igazán jó a darabban, az éppen a műfaja, ami azt jelenti, hogy azon túl, hogy egy nagyon súlyos témakört jár körbe, mégis egyfajta minőségi szórakoztatást is ígér - zenével, tánccal -, mert egy színvonalas szórakoztatóipari közegbe emeljük azt. Számomra az a nagy kihívás, hogy az egész hogyan áll össze úgy, hogy egyszerre humoros is legyen, néhol ironikus, önironikus is egyben, de emellett hogy tud mégis hiteles lenni, mély, drámai és elgondolkodtató, de közben mégis szórakoztató, néha abszurd – tehát olyan, mint maga az élet. Arra törekszem, hogy kérdéseket vessek fel, amiket a függöny legördülése után, hazafelé menet mindenki a saját habitusának megfelelően fog feltenni magának, és bízom abban, hogy a választ is megkeresi rá, mert a darab erőt adott neki ahhoz.

 — A színészek hogyan élik meg, hogy egy ilyen, halálos betegségről szóló darabban szerepelnek?

 — Szerintem a próbák megkezdése előtt sokkal nagyobb volt a félelem, mint most, hogy már a történet sűrűjében járunk. Azt látom, hogy egyre inkább feloldódunk, egyre inkább merünk szabadok, merészek és játékosak lenni. Nem tartanám jónak, ha túlságosan beleélnénk magunkat a darab tragédia voltába, tehát nem gondolom, hogyha a Sztanyiszlavszkij módszerrel most hirtelen paranoid módon elkezdenénk rettegni, attól jobb és hitelesebb lenne az előadás. A színpadon szituációk vannak, amik bonyolódnak, emberi, érzelmi történetek zajlanak, mi itt és most nem egy kisrealista produkciót akarunk csinálni,  hanem ez végső soron egy olyan történet, amelyben a helyzetek egyszerre zenévé, vagy zenei helyzetté válnak, amelyek igényesen szórakoztatnak. Nyilván fekete humorú, abszurd lesz, de mégiscsak zenévé válik a tragédia, az pedig abban a pillanatban már egy elemelt szituáció, ezért egyfajta univerzálisabb gondolatot is tud képviselni és felmutatni a színpadon. Erre mondtam, hogy egyre szabadabban merünk játszani, szélsőségesednek a karakterek is – természetesen pozitív értelemben. Arra kell nagyon vigyáznunk, hogy ízlésesen tudjunk pengeélen táncolni, hogy a sírva nevetésen belül maradva tudjunk nevetni a tragédián, és sírni az abszurd helyzeteken, mert kell, hogy legyen valami oldása is az előadásnak a végén, hogy a közönség tehetetlenségéből fakadó frusztrációt enyhítsük, mert a humor gyógyító erejénél jobbat, kevesebbet tudok elképzelni.

— Apropó, közönség! Szerinted a nézők hogyan fogják fogadni ezt a darabot?

— A társadalom elvárásai, és a betegségtudat irgalmatlan súlyokat rak ránk, ezeken talán könnyít kicsit. De hogy hogyan fog reagálni a közönség? Csak remélem - mivel a darab remek, a színészek remekek -, hogy jól és értőn fogják fogadni, mert ma már nincsen ember köztünk, akit közvetve vagy közvetlenül ne érintene a rákbetegség. Ezért mondtam az előbb, hogy számomra ijesztő ez a fajta elzárkózás a téma elől, pedig az ember egyik legfontosabb dolga a születésén kívül a halála, és pont arról nem beszélni, nem gondolkodni, mi lesz, mit csinálok, mit szeretnék, illetve mit nem akarok, szinte bűn önmagunkkal és a szeretteinkkel szemben. A gyermek születése örömünnep, készülünk rá kilenc hónapig, beszélünk róla, óriási változást hoz az életünkbe. A másik végpont a halál - amire egész életünkön át készülünk, illetve éppen ez az, hogy nem –, amiről lehet és kell is beszélni, mert ezek az önértékelésünk részei, és ha nem foglalkozunk vele, akkor csak bedarálódunk a napi rutinba, és készületlenül, váratlanul ér minket és a környezetünket, amivel mindenkit megterhelünk lelkileg.  

— Miért Happy Ending a darab címe, és nem Happy End?

— Nagyon sokat hezitáltunk, mert a darab eredeti címe Happy Ending, mi, magyarok viszont inkább a happy end formulát ismerjük. Azért döntöttünk így, mert - aki kicsit is beszél angolul, tudja, hogy többféle igealak létezik az angol nyelvben - az „end” a befejezett alak, az „ending” pedig az egyszerű jelen, tehát a folyamatosságot szimbolizálja. És általában mi, emberek, de most konkrétan is, mi mint a mű alkotói, alapvetően a folyamatosságban hiszünk, azt szuggerálva és sugallva a darabbal, hogy néha, meg-megállva, el kell tűnődnünk az életünk befejezésén, és a vég hogyanján, ha azt akarjuk, hogy az is boldog lehessen.

 

Sári Edina

Jegyvásárlás: 1075 Budapest, Dohány u. 1/a; Telefon: 06/1 266-7130

Iratkozzon fel hírlevelünkre!