Nézőpontváltó® köszöntők

"A Nézőpontváltó® csapat tevékenysége arra irányul, hogy szemléletváltásra biztasson, és abban praktikusan segítsen. Felhívják a figyelmet arra, hogy az emberek álljanak önmagukhoz másként, mint addig! Vigyázzanak arra a testre, ami az övék! Próbálják az adottságaikból a lehető legtovább a lehető legjobbat kihozni! De ha mindazok ellenére mégis megbetegednének, akkor tudják, kikhez, hova fordulhatnak támogatásért, kik nyújtanak segítő kezet.”

Dr. Borbényi Erika, Szedlacsek Emília és Sári Edina köszöntő üzenete az oldalra látogatóknak.

 

Tovább olvasom

Miénk ez a cirkusz! - porondon a kikapcsolódás

"Állj mögém, szurkolj nekem,
és ha együtt nyerünk, hajolj meg velem.
Ó, a páholyból majd éljenzés és virág száll felénk;
nekem ez épp elég."*

 

Az egész cirkusz akkor kezdődött, amikor Rippel Ferenc, a Guiness-rekorder artista meghívott a Fővárosi Nagycirkuszba, hogy nézzem meg a Cirkuszi szomszédolás című előadást, amiben szerepelnek a világhírű produkciójukkal.

Remekül szórakoztam a környező országokból érkező artisták mutatványain, amelyek kerettörténetbe foglalva túlmutattak az egyszerű szórakoztatóipari teljesítményen, és inkább a színház eszközeivel, az összetett élmény elérésére helyezték a hangsúlyt.

Az előadást nézve azt is örömmel fedeztem fel, hogy a fellépők jeleléssel is kiegészítették a szóbeli információkat.

Úgy éreztem, az általam huszonöt évvel ezelőtt látott műsorhoz képest új szelek fújnak a magyar cirkuszművészet háza táján, ezért megkerestem a Fővárosi Nagycirkusz vezetőjét, Fekete Pétert, hogy ő meséljen arról a cirkuszban megkezdett globális szemléletváltásról, ami elősegíti a cirkuszi előadás komplex élménnyé válását, és a valódi esélyegyenlőséget a cirkuszi előadások jövőbeli közönségének körében.

 

– Az önéletrajzát olvasgatva, Ön is a mesebeli vándorlegényhez hasonlatos kacskaringós életutat bejárva került vissza érdeklődésének középpontjához, a cirkuszhoz.

Hogyan lesz egy elektroműszerész végzettségű magyar fiatalból egy müncheni varázslóiskola tanonca?

 

– Már egészen kiskoromban kiderült, hogy vonzódom az előadóművészet különböző ágaihoz - éneklés, versmondás, bűvészkedés -, amelyekben sorra ki is próbáltam magamat.

Üdülőkben, táborokban léptem fel, ami a szárnypróbálgatáson kívül jó pénzkereseti lehetőség volt, ezért középiskolás koromban már saját magam szerveztem a fellépéseimet.

Visszanézve érdekes és tanulságos, hogy egy tizenhat éves gyerek önszervező módon hogyan képes eladni a mások érdeklődését is felkeltő tudását.

Ezek a fellépések azonban idővel ráébresztettek arra, hogy a tehetségem, amivel rendelkezem, és az a tudás, amit addig autodidakta módon magamba szívtam, kevés a hosszú távú boldoguláshoz, ezért elmentem tanulni Münchenbe, Európa általam ismert egyetlen cirkuszművészeti iskolájába.

 

Onnantól kezdve aztán elindult egy igazi céhlegényes világjárás - ahogyan ez a Cirkuszi szomszédolás című műsorunkban is nyomon követhető -, mert hiszem, hogy az embernek el kell indulnia, és körül kell néznie a világban ahhoz, hogy különböző kultúrákat, életformákat megismerve minél többet megtapasztaljon, hogy azt önmaga számára kamatoztatva felhasználhassa a későbbiekben.

 

 

Életemnek volt egy nyolc éves periódusa, amikor a német nyelvterület összes országába eljutottam és felléptem, ezáltal megismertem azok cirkuszi- és varietévilágát.

Már akkor is azokra a kérdéseimre, kétségeimre kerestem a választ, hogy a bűvészkedés, az illúziókeltés túlléphet-e a szimpla szórakoztatóipar keretein. Magyarán: hol van a szórakoztatás és a művészet határmezsgyéje? Mitől mondhatjuk, hogy előadóművészet egy cirkuszi produkció?

Erősen vágytam eljutni arra a szintre, hogy a névjegykártyámon már az szerepeljen, hogy előadóművész, mert – érzésem szerint – én akkor még „csak” a szórakoztatóipart űztem, ami nem a jobb vagy rosszabb kategóriákkal ragadható meg, csak mással, ami arról szól, hogy én ügyesebb vagyok, mint te, én ismerem a csodát, te meg nem.

És engem ez nem elégített ki.

Azt kutattam, lehet-e érzelmeket, gondolatokat közvetíteni. Vajon az engem néző közönség látja-e, érzi-e, hogy milyen hangulatban vagyok, át tudom-e adni az engem foglalkoztató vagy általam fontosnak vélt információt, érzelmet? Használhatom-e valami jóra azt a katarzist, amit ki tudok váltani az egy-egy produkcióba sűrített művészi hitvallásommal és mentális-fizikai teljesítményemmel?

Így kerültem fokozatosan a színház világának közelébe, ahol egyre többször kértek fel arra, hogy az előadásokba rendezzek bele egy-egy trükköt.

Egyszer csak lehetőségem adódott, hogy Wales fővárosába, Cardiffba menjek tanulni, ahol komoly szerződést kötöttem az ottani színművészeti egyetemmel – ami, egyébként, Antony Hopkins alma matere is volt.

A szerződés azt tartalmazta, hogy nem kell fizetnem a színházi rendező szakon a tanulhatók elsajátításáért, hanem annak ellentételezéseként oktatom a hallgatókat olyan, a cirkusz világából a színházéba átemelhető, praktikus dolgokra, mint például a közönség figyelmének elterelése, fókuszálása.  

Ott szereztem meg a színházi rendezői képesítésemet, és onnantól kezdve az életem elkövetkező húsz éves időszaka a színházművészet területén zajlott.

Ekkor sem lettem hűtlen a cirkuszhoz, hiszen szinte minden általam rendezett színdarabba beleillesztettem a cirkuszművészet csodás világának egy-egy mozaikdarabkáját.

 

Először Nagy Britanniában dolgoztam, majd Jordán Tamás hívására hazaköltöztem, és a Nemzeti Színházba kerültem, ahol oktatási- és külkapcsolati igazgatóként kipróbálhattam az intézményvezetésnek egy fontos szeletét.

Azután egy nagyon intenzív békéscsabai időszak következett az életemben, amikor egyszerre tanítottam, rendeztem, majd a Békéscsabai Jókai Színház igazgatójaként nyolc éven keresztül egy fantasztikus társulatot, egy egészen kivételes csapatot vezettem, irányítottam.

 

Az ottani munka mind-mind a céhlegényes útkeresés tapasztalatainak esszenciája volt, őszintén hiszem, hogy ha az ember fiatalon, nyílt szívvel és nyitott, befogadásra kész elmével nekilódul a világnak, és ott sok mindent lát, megtapasztal, s azokat a tudásokat beszippantja, akkor az majd a későbbiekben a közvetlen környezetének, illetve, közvetve a hazájának is a javára válhat.

 

Ez a mostanában méltán aktuálissá vált life long learning – vagyis az élethosszig tartó tanulás eszméjének hozadéka.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogyan lett egy elektroműszerészi végzettségű fiatalból bűvészinas. Azonkívül a targoncavezető engedélytől kezdve a pirotechnikusi végzettségen át, a tűzvédelmi szakvizsgáig sokféle stúdiumot elvégeztem, amelyek mindegyike szervesen hozzátesz valamit a mindenkori munkámhoz.  

Jelenleg éppen a doktorátusomat szerzem meg a Kijevi Színművészeti Egyetemen, mert természetesnek tartom, hogy mind gyakorlati, mind elméleti szinten folyamatosan tanuljak, fejlődjem, ezzel a világnak egyre nagyobb részét ismerjem meg és tegyem a magamévá.

 

 

– 2015. augusztusában visszatért a kezdetekhez, a csodák világába, és a Fővárosi Nagycirkusz ügyvezető igazgatója lett, valamint a nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felel miniszteri biztosként. Ennek keretében egyik feladata, hogy megtervezze a megújuló cirkusz helyét és működésének koncepcióját. Hol tart ebben a munkában?

 

– Ami már biztos: a cirkusz elöregedett, negyvenhat éves épületét le fogjuk bontani, de mindaddig a jelenlegi, megszokott helyén és módján működik, míg az új épületet birtokba nem vesszük, ami megközelítőleg még három-négy év. Tehát nem zár be a cirkusz az új felépítéséig, ami mindenképpen a Városligetben, vagy annak környékén kap majd helyet.

Egy nagyon különleges cirkuszművészeti központról álmodom, ahol a klasszikus cirkuszon kívül létfeltételekhez jut a kortárs cirkuszművészet, az artistaképző iskola, de lesz benne cirkuszmúzeum, ezenkívül kutatótár is, valamint cirkuszi háttérszakma-oktatás –  cirkuszművészeti központ tehát, mely reményeim szerint a cirkuszszakma közép-európai találkozóhelyévé válik.

 

Ha ránézünk Európa cirkuszi térképére, akkor azt látjuk, hogy egyedülállóan csak nekünk van kőcirkuszunk – ezt nevezhetjük akár hungarikumnak is.

Nincs kőcirkuszuk a szlovák, lengyel, szerb, cseh, osztrák kollégáknak, de még az olaszoknak sincs, akiknél nagyon erős a cirkuszi tradíció és kultusz, tehát ezért az egyik fő célunk az, hogy a központtal egész Európát szeretnénk kiszolgálni fellépési, tanulási, kutatási lehetőségekkel. Nagyszerű elismerése lesz a munkánknak, ha a cseh, osztrák, szerb érettségire készülő, a cirkuszművészet iránt érdeklődő fiatal hozzánk akar jönni tanulni!

 

Cirkuszszakmai szempontból fontosnak tartom, hogy Magyarországra figyeljen a világ, hogy példaként említsenek bennünket, ami elsősorban nemcsak az én diplomáciai érdemem, hanem az ország nagyon komoly cirkuszi tradíciójának, és azoknak az idős artistáknak köszönhető, akik húsz, harminc, ötven évvel ezelőtt már járták a produkcióikkal a világot.

Becsületesen és kitartóan dolgoztak, művészetükkel magasra tették a lécet, ezzel önkéntelenül, de kellő önérzettel, megalapozták azt, hogy a magyar cirkuszművészetnek ilyen respektje van, és hívó szóként működik a világ összes pontján.

Nekem az a kötelességem, hogy ezt az elismertséget tovább éltessem, tovább vigyem, és ennek megfelelően koordináljam a cselekedeteimet.

Az, hogy engem folyamatosan meghívnak külföldi konferenciákra úgy, hogy fizetik az utamat, az ellátásomat – tehát ez a magyar adófizetőknek egy fillérjébe nem kerül –, részben ennek köszönhető, és azt jelzi, hogy kíváncsiak a munkánkra, a gondolatainkra a terveinkre. Előadásokat kérnek a kőcirkuszi tevékenységről, a szociális érzékenyítő programokról, a cirkuszi terek közösségi hasznosításáról, summa summárum, tőlünk szeretnének tanulni.

 

Persze ez egy kétirányú folyamat, mert én is beszippantom az ő tapasztalataikat, és igyekszem azokat az új cirkuszunk tervezésénél felhasználni. Nagyon szeretek olyan cirkuszi épületekbe járni, ahol nemrégen volt felújítás, ahol a működtetés sajátosságaiból következtetéseket tudok levonni a magunk számára. Mekkora városnak hány férőhelyes épülete van? Mennyi a nézőszám? Hány bejárata van az épületnek? Milyen az alsógépészete? Hol helyezik el a zenekart? Beépítem tehát ezeket a tapasztalatokat a terveink közé azért is, hogy idővel tovább adhassuk a többi ország számára is.

 

 

 

– Mit tud tőlünk ellesni a többi nemzet?

 

– Sok egyéb mellett tanulhatnak majd tőlünk a szomszédok a nézők közötti esélyegyenlőség megvalósításáról, melynek érdekében sok érzékenyítő programot tartunk, legyen szó bármilyen hátránnyal rendelkező vendégünkről is.  

Megtanulhatják, hogy vak- és gyengénlátó barátainknak ezt a látványra épülő művészeti ágat hogyan lehet befogadhatóvá tenni – hogy befogadhatóvá lehet tenni egyáltalán.

Sehol nem láttam példát arra – tehát világelsők vagyunk azok között, akik kipróbálták, és folyamatosan sikerrel narrálják az előadásokat. A színházművészet területén ez már megszokott dolog – sőt, a XXI. században már alapkövetelmény is -, lévén szövegcentrikus művészeti ág, de nálunk, a cirkuszban szokatlan dolog, hiszen mindent alárendelünk a látványnak.

 

Éppen most vagyunk túl az ötödik érzékenyítő, beavató programunkon, aminek a bevezető eleme az, hogy húsz-harminc vak, illetve gyengén látó ember előadás előtt két órával bejön a manézsba, ahol megismerkedik a fellépő művészekkel, az átaluk használt eszközökkel. Milyen egy buzogány? Egy karika? Milyen egy ugródeszka? Felállnak rá, kipróbálják, megérzik, milyen az, amikor megemeli őket. Megsimogatják a galambot – volt olyan gyerek nálunk, akinek az életben nem volt a kezében még galamb, s ez a találkozás óriási élmény volt számára! –; de hozzáérhetnek más állatokhoz is. Megtapogatják az artista karján az izmokat, emiatt megértik, hogy biztonságosan elbírja majd széles vállán a négy társát. Megsimogatják az artista hölgy hosszú haját, érzik, hogy flitteres a ruhája, megfoghatják az állatszelidítő ostorát, amivel majd vezényel az állatainak.

 

Nagyon sok energiát fektetünk ezekbe a tapasztalati bemutatókba. Az ismerkedés után felülnek a páholyba, mindenki kap egy olyan fülest, amelynek az egyik felén a nézőtér zajai, a közönség reakciói, taps, nevetés, bekiabálás, az élő zenekar játéka hallatszik, a másikon az audio-narrátor szövege hangzik el.

Hallják a zenét, a dobpergést, a közönség neszezését, és mellette az általam elmondott erősen érzelemgazdag, hangulatában kicsit a sportközvetítésekhez hasonlító narrációt, így a program bevezetőjében tapasztalt benyomásokkal, érzetekkel összeadódnak.

Siket vendégeink részére az összekötő szövegeket jeleléssel tesszük érthetővé.

Ezzel mindannyian az előadás részesévé válnak, szinte majdnem ugyanolyan élményben részesülnek, mint a látó társaik. Sokszor átéljük, hogy ettől nagyon erős érzelmi állapotba kerülnek, szinte megrendülnek, katarzist érzenek az előadás végén, gyakran sírnak örömükben, hogy átélhették a cirkusz varázsát.

 

Olyan cirkuszművészeti központról álmodom, ahova majd eljöhetnek majd mások ezt a fajta esélyegyenlőségi integrációt eltanulni tőlünk. A legtöbb országban még nem ismerték fel, hogyan lehet a látványalapú művészetet szó szerint kézzel fogható élménnyé tenni a látássérültek részére, ezért konferenciákat, workshopokat szervezünk majd, ahol átadhatjuk az elméleti tudásunkat, ismertethetjük  a gyakorlati tapasztalatainkat.

 

– Gondolnak a mozgássérült, kerekesszékkel közlekedő nézőkre is?

 

– Természetesen, az új központ fizikailag is akadálymentes lesz. Amikor negyvenöt éve megépítették a mostani az épületet, még más szemlélet uralkodott a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban. Akkor még a társadalmi érzékenység másfajta szinten működött, leegyszerűsítve ezt: nem volt fontos szempont.

Mi már most sokat teszünk ennek pótlására és enyhítésére beépített lifttel, a hátsó ajtó használatának lehetőségével, tehát igyekszünk minél több alkalommal kerekesszékes látogatókat is fogadni.

Ebben nekem személyes érintettségem is van, hiszen a feleségem a Pető Intézet igazgatója, az ő szakmai történeteiből leszűrt tanulságokat beillesztem a cirkusz esélyegyenlőségi tervébe, programjába, tehát számomra természetes, hogy különleges figyelmet szenteljünk a mozgásukban korlátozott embertársainknak.

De ha nem is lenne ez a családi elköteleződés, akkor is: egy nemzeti előadóművészeti intézmény vezetője vagyok. Kutyakötelességem, hogy ennek az intézménynek minden szellemi termékét mindenki számára egyenlő formában és mértékben elérhetővé tegyem.

A szegényeknek, a nagycsaládosoknak, a vidéken élőknek, a sérülteknek. Az én legfontosabb feladataim egyike, hogy egyenlő eséllyel jusson el mindenkihez a szolgáltatásunk.

 

– Az anyagilag nehezebb helyzetben lévőket, ahol esetleg több gyermek is van, akik az egyik fő célcsoportja a cirkusznak, hogyan tudják segíteni?

 

– Folyamatosan kapcsolatban vagyunk azokkal a civilszervezetekkel, amelyek megszervezik számunkra az anyagilag hátrányos helyzetben lévők látogatását. A napokban éppen egy határon túli nagycsaládosok szervezete érkezett a tagjaival Budapestre, egy Parlamenti sétára, és azonnal felajánlottuk, hogy kétszáz főt vendégül látunk az egyik aznapi előadásunkon.

A jegyár listán mindig vannak könnyített árak, és alkalmanként jótékonysági előadásokat is tartunk.

A vidéki iskoláknak kedvezményes árú buszbérlési lehetőséget biztosítunk.

Igyekszünk egyensúlyban tartani a bevételcentrikus és a karitatív jellegű előadásainkat.

 

 

– 2016. októberében, a Pesti Magyar Színházban volt egy nemzetközi konferencia, amelynek témája az „Akadálymentesítés az előadóművészet területein” volt, amelyen Ön is tartott egy előadást az „Új előadó-művészeti háttérszakmák keletkezése az esélyegyenlőség jegyében” címmel. Melyek ezek a szakmák?

– Általában a színház- és cirkuszművészetben a háttérszakmákkal keveset foglalkoznak. A nézők nem tudják, hogy ahhoz, hogy a színpadon akár csak egy ember is megálljon középen, és megmutassa a művészetét, ahhoz a háttérben rengeteg ember összehangolt elméleti és gyakorlati munkájára van szükség.

A fény- és hangtechnika, az öltöztető, a súgó, a rendező, az ügyelő, a jegyszervezés – és még sokan mások tartoznak ide, akiket megfelelően ki kell képeznünk a feladatukra.

És amikor erről beszélünk, akkor nekünk, vezetőknek oda kell figyelnünk arra, hogy itt is tartsunk esélyegyenlőséget, és bizony, úgy kell kialakítani a feladatköröket, hogy tudjunk olyan munkatársakat alkalmazni, akiknek esetleg az átlagtól eltérő munkafeltételeket kell biztosítani. Ez a dolog szalmai része. A másik a nézőkkel kapcsolatos.

Azt is el tudom képzelni, hogy a megépítendő nemzeti cirkuszművészei központban legyen egy esélyegyenlőségi referens, akinek például az is a feladata, hogy a jegyszervezés során kifejezetten azzal foglalkozzék, hogy a hátrányos helyzetű emberek különböző csoportja a többivel azonos feltételekkel jusson el hozzánk.

 

- Az új központ vajon új közönségréteget is bevonz a cirkuszba?

 

– Mindenképpen célunk új közönségrétegek megszólítása. És amikor erről beszélek, akkor a társművészeteket aktívan használó, de a cirkuszművészetet mereven elutasító rétegre gondolok elsősorban.

Őket a cirkuszi műfajnak a színházzal való házasításával tudjuk leghatékonyabban megszólítani. Olyan produkciókat hozunk létre, amelyek felkeltik az érdeklődésüket akkor is, ha meglepetten tapasztalják, hogy az előadás játszóhelye a cirkusz!

Földes László Hobóval létrehozunk egy olyan koncertet, amelynek részben a bohócmesterség a témája. Innentől kezdve a Hobó művészetét kedvelők már idejönnek, mert ebben a közegben is látni akarják őt.

Ha a fiatalabb réteg kedvéért meghívom az Anna és a Barbies zenekart, amelynek a koncertje közben artistamutatványok lesznek, akkor több ezer olyan fiatalt becsalogatok a cirkuszba, aki különben a zenekar rajongója, de cirkuszban még nem volt, így viszont kuriózum lesz számára a porondon látni kedvenceit.

Arra törekszem, azt szeretném, ha az emberek felfedeznék, hogy a XXI. században a cirkusz sokkal több, mint szórakozás, ez egy érzelmeket, katarzist kiváltó, ezáltal gondolkodásra késztető művészeti ág. Ugyanolyan, mint a színház, az opera, vagy a balett.

 

Talán még ennél is fontosabb, hogy a felnövekvő generációt tanítsuk meg a cirkusz nyelvére! Hiszen, ha nem ismerkedünk meg a szolmizációs jelekkel, nem fogjuk élvezni Bartók zenéjét. Ha nem tanuljuk meg a betűket egymáshoz illeszteni, nem fogunk Mikszáthot olvasni. Részben ez az oktatás felelőssége, feladata, tehát ebben a munkában nekünk a legerősebb partnerünk az oktatás.

A pedagógusokat kell legelőször megnyerni, velük kell megértetni, hogy a cirkuszt fel tudja használni a saját nevelési céljaira. És ha ezt megérti, akkor már nemcsak szórakozni hozza a gyerekeket osztálykirándulás keretében, hanem a különböző tantárgyak feladatköreinek, alapfogalmainak megismerése végett is, mint a fizikánál a súrlódás, vagy a biológiánál az egyensúlyérzék, vagy a szociális érzékenység témájánál a pontosság, a bizalom fogalmának a megértetése,- ezek tekinthetők a különböző tantárgyak alfájának és omegájának.

Van cirkuszpedagógiai programunk, éppen tegnap volt rendhagyó cirkuszi óránk.

Ez a gyakorlatban úgy zajlik, hogy az osztály megnéz egy előadást, utána a tanárukkal és velünk beülnek a manézsba, ahol átbeszélünk egy olyan tárgykört, ami egyébként nekik a tantervben benne van.

Tegnap a VI. osztályosok biológia tantárgya volt terítéken, abból is az egyensúlyérzék témaköre. Van-e kalapács a fülben, és az mire jó? Mi a szerepe a fülkagylónak, a hallójáratnak? Tanári vezetéssel, egy kötéltáncos segítségével megbeszéltük, hogy mi történik vele, amikor végigmegy a kötélen, miért nem esik le, miért tud becsukott szemmel is biztosan lépkedni – a rengeteg gyakorláson kívül.

A kedvenc szociális érzékenységre nevelő példám a pontosság, a másoknak tett ígéret betartása fontosságának felismertetése és elsajátíttatása. Ez úgy történik, hogy a tizenhatéves gyerekekkel megnézünk egy előadást, majd leülünk, és elkezdünk arról beszélgetni, hogy ki mikor miért késett. Kinek mit szól az edzője, ha elkésik, mi történik, ha megbeszéli anyával, hogy tizenegyre kell hazaérni, de ő öt perc késéssel ér haza? Ki szokott késni a randevújáról? Kinek van olyan története, hogy a várt partnere nem ment el a randira? A késés-pontosság témaköre örök viták, problémák kirobbantója egy kamasz életében, ezért szemléltetésül visszamegyünk az előzőleg látott artisták példájához.

Elmondom nekik, hogy még lent a földön két légtornász megbeszélte, hogy ott fent, 14 óra 32 perc 15 másodperckor találkozni fognak a levegőben.

Ők ennek az ígéretnek a megtartására mindketten az életüket teszik rá, ezért az egyik fogja magát, és elugrik a trapézról a levegőbe védőháló nélkül, mert tudja, hogy a másik két kéz pontosan a megbeszélt időben elkapja a csuklóját.

Ez a mozdulat, ennek a két kéznek az egymásba kulcsolódása beég a gyerek fejébe, és a pontosságot, „a megbeszéltem, megígértem, hogy…”-érzést fogja ezentúl előhívni.

Ezektől az „aha”-élményes megtapasztalásoktól lesz a cirkusz sokkal több, mint egyszerű szórakozás.   

 

 

– Milyen új előadással készülnek a jelenleg is cirkuszrajongó közönségnek?

 

– Egy évben négy új produkciónk van. Amikor az egyik ideje lejár, akkor kezdjük az újat játszani. Most érünk a végére a Cirkuszi szomszédolás-nak, de ezen kívül van egy futó produkciónk, a Ludas Matyi, amit még visszahozunk egy hétre.

A Ludas Matyi olyan szempontból szintén egy érdekes kísérlet, hogy kíváncsiak vagyunk, lehet-e egy cirkuszi előadást ugyanúgy repertoáron tartani, mint egy színházit.

Arra is választ várunk ettől a produkciótól, hogy lehet-e színházzal összeházasítani a cirkuszt. Én történetmesélő cirkusznak hívom, amikor egy ismert, konkrét történetet a cirkuszművészet eszközeivel jelenítünk meg.

Az előadások történetébe jelenleg nagyon kevés verbalitás fér bele, mert ennek az épületnek nem jó az akusztikája, hiszen nem a hangzásvilág az előadás lényege, hanem a vizualitás, tehát más eszközökkel, mozdulatokkal, zenével, cirkuszi gesztusokkal kell elmesélni a történetet.

A Ludas Matyi után indul a nyári produkciónk, amelyben a nyárba jeget varázsolunk! Tavaly a hőséget a víz látványával enyhítettük az Atlantisz gyermekei című műsorunkban. A különböző elemekkel, textúrákkal az a célunk, hogy amíg itt lakunk még, minél többfajta kunsztot kipróbáljunk, hogy lássuk, minek milyen hatása van, lehet-e azzal biztonságosan élményszerű előadást létrehozni.

 

 

A 2017. április 8-ától nyár végéig látható, Jégbe zárt cirkuszvilág – Antarktisz gyermekei című produkciónk nagy kihívás elé állít minket, mert az első felvonásunk homokos talajon játszódik, a második viszont már jégen. Kíváncsi leszek arra, hogy a közönség hogyan fogadja az újabb újításunkat!

 

Sári Edina

 

*Locomotiv GT: Miénk ez a cirkusz

Kern András Nézőpontváltó egészségnagykövet karácsonyi és újévi köszöntője

Szép Karácsonyt és boldog újévet kívánok mindenkinek, aki ezt olvassa és hát... egészséget,

hiszen azért vagyunk itt, ezen a honlapon!

Jó lenne például, ha jövőre nem halna meg senki!

(Ezt a kivánságot nehéz teljesíteni, tudom, de legyünk rajta!

... Tegyünk érte...?!)

 

 

Kern András, Kossuth-díjas színművész,

(többek között) Kiváló- és Érdemes művész; a Vígszínház tagja

 

Zseniális ötletek, ötletes zsenik avagy, hogy lesz egy ötletből siker

 
Házigazda: Winkler Nóra
 
 
Ötletünk mindig van, jó ötletünk is néha, de vajon hogy lesz egy jó ötletből egy megvalósult, működő dolog, ami sok embert megmozgat, hasznos és esetleg még pénzt is hoz az ötletgazdának?
Ezekre a kérdésekre keressük a választ új sorozatunkban, melyben Winkler Nóra beszélget egy-egy „ötletes zsenivel”.
Vendég: Orlai Tibor, közgazdász, magánproducer, az Orlai Produkció alapító-ügyvezető igazgatója.
 
Olyan színházi előadások fűződnek nevéhez, mint a Hat hét, hat tánc, a Férfi és Nő, az Esőember színpadi változata vagy az Egyasszony.
 

 
 
 
 Bálint Ház Jegyfoglalás (jegy a helyszínen is kapható)
Budapest, VI. Révay utca 16.
 

Phone: +36 1 791 0100

Belépő: 900 Ft
Kedvezmények:
Bálint Ház tagságival: 700 Ft;
Nyugdíjas és felsőoktatási diákigazolvánnyal: 700 Ft
Bálint Ház Hűség Kártyával vagy középiskolás diákigazolvánnyal ingyenes.
Sajtójegyért kérjük, hogy regisztráljanak a sajto@balinthaz.hu címen.

 

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉNEK

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar az estet Kocsis Zoltán emlékének szenteli.

BUSONI-ZONGORAVERSENY ÉS BRAHMS-SZIMFÓNIA

2016. november 18-án este fél nyolckor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Farkas Róbert dirigálásával és Kun Woo Paik zongoraművész előadásában két nagyszabású szimfonikus mű kerül egymás mellé ezen az estén, Busoni zongoraversenye, valamint Brahms II. szimfóniája.

Tovább olvasom

Társadalmi tabutéma a színpadon - az utolsó Happy ending a Belvárosiban

Villáminterjú-csokor a Happy ending szereplőivel

 

Miről is szól a darab és miért is tabutéma a történet?

 

Egy sikeres színésznőnél a IV. stádiumban fedezik fel a daganatos betegséget, s ezzel fenekestül felfordul az élete, mert már nem az lesz a legfőbb gondja, hogy milyen szerepeket vállaljon vagy utasítson el, kivel játsszon, és mekkora gázsiért, hanem hogy túl tudja-e élni az élet által ráosztott főszerepet, a rákbetegséget, illetve főképpen az, hogy milyen módon jut el a fináléig.

 

Ez egy merőben új szerep Thalia számára, amelynek rendezője maga a sors, és a darab arra keresi a választ, hogy dramaturgként kezébe veheti-e a saját élete feletti rende(lke)zést.

Élete főszerepében sok mellékszereplő is kíséri, például három másik, szintén rákbeteg nő, akiket az első kemoterápiás kezelésen ismer meg.

 

Négyüknek a betegség megközelítésének és az azzal való megküzdés módjának, és életútjuk tanulságainak egymással való megosztása, és azok egymásra rímelő összjátéka adja a főszereplő kezébe a kulcsot sajátmagához.

 

A főszereplő, Thalia – akit Hernádi Judit játszik –, nagyon erős karakter, akit az első kemoterápián ér az igazi sokk, amikor szembesül azzal, mivel is jár a gyógyulásnak ez a fajta útja.

Ő az egyedüli négyük közül, aki egyáltalán elkezd gondolkodni az élet nagy kérdésein, arra keresve a választ, hogy az ember meddig dönt a saját sorsáról, a saját életéről, és bár ez ijesztően hangzik, hogyan dönt a saját haláláról, illetve a halálának lehetőségéről, és hogy egy ilyen sorshelyzetben miként tud dönteni saját magáról.

 

A darab közvetve arról szól, hogy mennyire tabuként kezeljük a halált, és hogy mindenki - még a végstádiumos rákbeteg is - a saját halhatatlanságában hisz, ami gyógyulási szempontból lehet hasznos, ám az nem tesz jót a lelkünknek, hogy általában negligáljuk azt a tényt, hogy egyszer meg fogunk halni, és nem leszünk többé.

 

Ettől igazán izgalmas, és szerintem bátor is ez a darab, amit Anat Gov izraeli írónő írt a saját rákbetegsége alatt.

 

 

Gergye Krisztián, rendező:

 

Mátyási Bence és Dr. Kövesd Zsuzsa Izraelben talált rá Anat Gov izraeli, rákbetegségben elhunyt írónő darabjára. Megnézték, és azt mondták, ezt mindenképpen el kell hozni Magyarországra, hogy az itthoniak is lássák.

Ezután elindult a munka, és kezdetét vette az együttműködés az Orlai Produkciós Irodával.

Le a kalappal a producerek vállalása előtt, hogy az alapvetően és jó értelemben vett szórakoztatóiparon belül ilyen témát feldobnak a színpadra!

Büszke vagyok rájuk, hogy fel merik vállalni, hogy legyen egy olyan darab, ami a közbeszédbe beviszi a rákbetegséget.

Nagyon remélem, hogy a mondanivaló átmegy majd a közönséghez, nyitott fülekre és lélekre talál a helyzetek játékossága, és leveszi azt a súlyt rólunk, hogy erről ne lehessen gondolkodni és beszélni. Ezzel talán át tudjuk törni a hallgatás falát, mert az nem normális, hogy valaki megbetegszik, és arról nem lehet nyíltan kommunikálni, mert az egy titok, ami elzárkózáshoz, majd magányhoz vezet, ami lássuk be, nem emberhez méltó.

De az érzés akár átcsaphat a másik végletbe, a mártíromságba is, tehát a betegség különböző szélsőségei abban a pillanatban, ahogy kimondhatóak - félek, beteg vagyok, meg akarok gyógyulni, segíts! -, tehát lehet beszélni ennek a megéléséről, a tapasztalatokról, akkor már mentálisan építkezni lehet, és az már a gyógyulás útja is lehet egyben.

Szerintem erre lehet jó példázat ez a darab.

 

 

Ahogyan a szereplők gondolják

 

Hernádi Judit 

 

Hogy mennyit változott a két év eltelte alatt a darab bennünk és a hozzáállásunk a témához? A kezdetekhez képest annyit, hogy Margitai Ági meghalt. Tragikusan. Rákbetegségben. Épp tegnap láttam újra a darab werkfilmjét, valaki feltette a facebook-ra, és amíg hazafelé mentünk, addig végignéztem.

Ági láttán ismét azt éreztem, mennyire különös a halála, de tudjuk, hogy aki megszületik, az elmegy, csak nem mindegy a hogyanja, és a darabban is erről van szó.

Már annyiszor végiggondoltam ezt anyám halála miatt is, aki szintén rákbetegségben hunyt el, bár ő speciális helyzetben volt, mert nem is tudott róla, annyira későn, a végső stádiumban fedezték fel nála a betegséget, így kezelés alatt sem állt.

Abban az időben viszont az orvosok még nem szembesítették a beteget ilyen nyíltan a betegséggel, nem voltak ennyire őszinték, mint most, ezért részben nehezebb is volt a helyzet, mert nem tudtuk, mit tehetünk, vagyis tehetünk-e még bármit is.

 

Amit csodálok, az bizonyos emberek hozzáállása a betegséghez. Éppen most van egy közeli barátom, aki daganatos betegséggel küzd, és csodálatos tartással viseli a terhet. Ő is pontosan ugyanúgy döntött, mint a darabban én, annak dacára, hogy a barátom ezt a darabot nem látta. Elképesztő nagy hatással van rám az ereje, ahogyan emelt fővel fogadja a különböző csapásokat, amiket a betegség rámér.

 

Az a tapasztalatom, hogy akik végzetes kórral küzdenek, azokat felnőtté teszi a végesség tudata, és másképp állnak az élethez, mint addig. Tudatosan kezdenek élni, elkezdenek magukkal törődni, és megpróbálják leküzdeni a betegséget.

Vannak csodaszámba menő gyógyulások, és vannak valódi küzdelem árán elért eredmények, ezért nem szabad feladni a reményt az utolsó szikráig.

 

A tanulság az lehet, hogy oda kell figyelnünk saját magunkra, mert talán ma van az a végső pont, amikor odafigyelhet magára az az ember, aki addig nem tette ezt soha.

A másik pedig, hogy aki jön, annak el kell mennie, de nem mindegy, hogy a kilincset hogyan fogjuk meg, ami átvezet a túloldalra – az igazi hogyanját pedig csak a Jóisten tudja.  

 

A saját estemet, a Hernádi pont-ot is azért szeretem, mert amikor szerkesztettük, akkor én ott tartottam. Szembe kell tudni nézni a dolgokkal, a betegséggel vagy például az öregedéssel is, mert tudni kell azt, hogy az van. Éppen ott, akkor. Hazudni önmagunknak a legrosszabb stratégia, amit tehetünk. Azért is vagyunk társas lények, hogy a másik figyelmét néha fel tudjuk hívni arra, hogy hol fut bele egy öncsalásba, önámításba.

Nagyon örülök, hogy ez a darab volt, hogy játszottuk. A kezdetekkor nem tudtam, hogy ennyire fontossá válik számomra, annyira kétesélyes volt a fogadtatás is. Aztán azt láttam, hogy azt, aki érintett, igenis érdekli a művészi feldolgozás, és ő is azt mondja, igenis beszéljünk róla!

A Happy Ending pont az eltagadás ellen emelt szót.

 

 

Hegyi Barbara

 

Nagyon megrázott minket, amikor Ági itt hagyott bennünket, és azóta is rengeteg embert veszítettünk el daganatos betegségben.

Ez a darab az első perctől meghatározza az életünket, mert maga a betegség előfordulása olyan gyakori, hogy nem tudjuk kikerülni a való életben sem.

Fontosnak tartom és az előadás erényének, hogy kimondjuk, és nevén nevezzük a dolgokat.

Sokkal rosszabb nem beszélni róla, elhallgatni, és közben csendben rettegni a kórtól, elér-e minket, és ha igen, meg tudunk-e vele küzdeni.

 

Mi azt mutatjuk meg, hogy akár nevetni is lehet ezen, és nem stigmaként tekinteni rá, mint ahogy egykor, amikor még fertőzőnek tekintették a rákbetegséget, ami elől el kell menekülni, mert az a képzete támad az embernek, hogy a beteggel való érintkezés veszélyes lehet.

 

Aki nem érintett, az megkönnyebbül attól, hogy ilyen módon, tánccal, zenével tálaljuk a színpadon ezt a szörnyű betegséget, aki pedig keresztülment rajta, az felismeri a helyzeteket, és azt mondja, úristen, én is kopasz voltam, mert kemót kaptam, és hánytam, és rosszul voltam, de túléltem - neki pedig ezért jelent feloldást a Happy ending

 

Óriási dolognak tartom a zenés műfajú megjelenítést, pedig a témához egyáltalán nem passzol a musical-szerű körítés.

Valóban! A betegség maga tragikus, és aki ezért előítélettől telve, félve ül be a nézőtérre, az is megkönnyebbül, hogy nem az óborzalom csorog le a színpadról.  

 

 

Fekete Györgyi

 

Engem ez a dolog duplán érint, mert Margitai Ági, aki eredetileg játszotta a mostani szerepemet, a barátnőm volt, nagyon szerettem őt és mélyen megérintett a tragikusan gyors halála.

 

Láttam őt a bemutatón is, és utána beszéltünk telefonon, majd találkoztunk. Ez az én beugrásom előtt másfél hónappal történt. Akkor egy elég érdekes élethelyzetben voltam, mondhatom, hogy a semmi ágán, és Ági olyan jókat mondott nekem, és biztatott és mellettem állt a bajban. Majd egyszer csak jött a telefon, hogy megbetegedett.

 

Akkor még nem tudtuk felmérni, mi lesz a vége, de amikor már másodszor játszottam az ő szerepét, akkor már tudtuk, hogy nagy a baj.

Engem annyira megrázott a hír és utána a halála, hogy el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom meg majd az ő táskáját a színpadon, hogyan fogok azzal a tudattal a bőrébe bújni, hogy miért nem ő van ott.

Ezzel együtt volt egy olyan homályos érzésem, mintha az a vigasztaló beszélgetés arról is szólt volna, hogy ő ezt a szerepet odaadta nekem ajándékba.

Ebben a darabban éppen az a jó, hogy nem a sirámokról szól, hanem ha van egy éles helyzet, akkor a zenével, tánccal, humorral feloldjuk a feszültséget, ezért nem marad görcsben a gyomrunk a kísérteties egybeesés ellenére sem.

 

 

Bánfalvi Eszter

 

A legfontosabb, ami miatt jó, hogy játszottuk a Happy ending-et, az, hogy beszélünk a betegségről. Ez nem lehet tabutéma, hiszen én sem tudok a saját környezetemben sem senkit, aki ne lenne valamilyen módon érintett.

Tapasztalatom szerint viszont Magyarországon, valahogyan rejtve kezeljük a rákbetegséget, és ha valaki kimondja, hogy rák vagy daganat, akkor automatikusan azonnal a halálra, a végre gondol.

Közben ez ennél egy sokkal bonyolultabb és árnyaltabb dolog. Azt gondolom, ha a tabu dolgokról többet tudnánk, nem lenne olyan ijesztő, össze tudnánk fogni, közösen meg mindig könnyebb elbánni a félelmeinkkel, együtt könnyebb átvészelni a nehézségeket.

A gyakorlatban ma játsszuk az utolsót ebből az előadásból.

Nekem az volt az utolsó, amikor kiderült, hogy Margitai Ági már nem él.

 

 

Bertalan Ágnes

 

Amikor ezt az előadást játszottuk, azokon az estéken felelősséget éreztem: nemcsak szórakoztatás a dolgunk, hanem megmutatni valamit a rákkal való találkozásból.

Egészségtudatosabb nem lettem, egészségesen élek, félni, félelemből lemondani jó dolgokról szerintem felesleges.

Fontos, hogy megszületett ez az előadás. Most már nem mondhatjuk, hogy tabutéma lenne a rák.

Margitai Ági halála sokkolt bennünket: micsoda egybeesés, a valóság és a színház összekapcsolódása, megrendítő volt. Úgy éreztem, minden előadáson velünk volt.

 

 

Fekete Ernő

 

Ez ugyan egy szerep a sok közül, de természetesen ez a téma mindannyiunk életét végigkíséri, ez a mai kor riasztó, váratlan vendége.

Nem hívtuk, de itt van, maradni akar, pedig löknénk már kifelé az ajtón, de csak visszamászik az ablakon.

Nem azért gondolok egy ilyen dologra, mert ezt a szerepet játszom, hanem azért, mert ez a betegség mindannyiunk életében közvetve benne van, és nem is csak abban az időszakban, amikor játszom ezt, hanem folyamatosan körülvesz.

 

Egyébként sem lehetek érzéketlen a téma iránt, hiszen vannak közeli barátaim, akik ezzel a betegséggel küzdenek, ők látták is a darabot, és ezért az én életem részévé is válik.

De persze van olyan barátom is, aki azt mondta, nem hajlandó megnézni a darabot, mert ilyesmit nem akar látni színházban. Szerencsére többségben vannak azok, akiknek nagyon tetszik a téma feldolgozásának a módja, és örül, hogy erről szó van, hogy bekerül a közbeszédbe.

Az is megosztotta a nézőket, hogy zenés a darab, és a témához nem tartja illőnek, mélynek.

 

Ezen a ponton túl viszont én végzem a dolgomat.

Általában intellektuális szerepeket alakítok, orvost is sokszor játszottam már, például sebészt egy filmsorozatban, a Katona József Színházban, a Sirályban a Doktort játszom, Ibsen Nép ellensége című darabjában a város fürdőjének főorvosa vagyok, sokszor volt már rajtam fehér köpeny. És gondolom lesz is még, állok elébe!

 

 

Nagy Dániel Viktor

 

Azt gondolom, hogy a téma nehézsége, rejtegetni valóságának hite a közönség körében nem változott az elmúlt két év alatt, de a betegség megítélése és elfogadása sem.

Az is jelzi a közönség téma-tagadását, hogy erre az előadásra sokkal nehezebb eladni a jegyet, mint egy másik sikerdarabra – hiába a sztárszereposztás-, mert az emberek nem akarnak ezzel szembenézni, főleg nem szórakozás ürügyén a színpadon, még akkor sem, ha a kedvenc színészeik is játsszák a szerepeket.

Csakhogy ez a betegség minden tagadás ellenére létezik, de mi azt tapasztaltuk, hogy nem lett könnyebb a közbeszédbe bevinni a témát.

Vidéken talán még nehezebben működik a dolog, mehetnénk sokkal többször is vendégszerepelni, de ott még zárkózottabbak az emberek a szókimondás-szembesülés szempontjából.

 

Bennem annyi változott az előadás játszása alatt, hogy még tudatosabban élek, és energetikával oldom a testemben keletkezett blokkokat azért, hogy ne maradjon bennem, és később ne okozhasson betegséget.

A meditáció és az energiával való kezelés a részét képezi a mindennapjaimnak. A negatív érzelmi behatásokat, amik bizonyos szituációkra adott negatív válaszok miatt vannak, megrekednek valahol az emberben, ezért azon kell dolgozni, oldani, hogy ne legyen belőle fizikai tünet.

Minden belőlünk indul ki.

Hogyha átjárhatóak vagyunk, akkor kisebb az esélye például a rákbetegségnek is. Ez persze a genetikai hajlamra nem vonatkozik, de a betegség kialakulását a helyes életmóddal tompítani, késleltetni, vagy szerencsés esetben elkerülni is lehet.

 

 

Hajnal János

 

Félve és tanácstalanul forgattuk a szövegkönyvet, kicsit tartottunk a témától, hiszen mindenkinek van közeli vagy távoli ismerőse, aki rákbeteg. Van, akinek meggyógyult, van, akinek nem.  

Az első előadáson azonban elszálltak a félelmeink, ahogy hozzákezdtünk a darab próbáinak. Nekünk is új volt ez a bátor szókimondás, tartottunk is a nézői véleményektől.

Sajnos nagyon ritkán játszottuk a darabot, és nagyon kevés volt az érintkezési felület, ahol a nézőkkel találkozhattunk volna, de voltak visszajelzések, amiben azt mondták, jó hogy megnézhették ezt a darabot!

Magyarországon soha nem volt ilyen témájú előadás, ezért aggódtunk eleinte, de végül nagy sikerrel játszottuk az elmúlt két évben.

A bemutatóra Hegyi Barbara hozott egy nagy adag sült rákot azzal a felkiáltással, hogyha ezt rituálészerűen elfogyasztjuk, akkor elűzzük magunktól örökre ezt a betegséget.

Margitai Ági - aki szinte anyámként segített a próbafolyamat alatt, és később is gyakran dicsért, ezért nagyon megszerettem - is jóízűen  evett belőle…

Az ő betegsége szerintem megrémisztett minket annyira, hogy kicsit jobban odafigyeljünk magunkra, talán gyakrabban járunk szűrésekre is, talán egészségesebben is étkezünk.

Én most éppen egy életmódtréner kezébe adtam az étkezésemet, változtassuk meg, hogy a pörgős munkámhoz tudjon igazodni, és könnyebben tudjam kezelni a hirtelen vércukoreséseket.

Arca lettem egy színházi egészségfejlesztő programnak is, a Nézőpontváltó rákellenes színházi stafétának, ami éppen a rákellenes közdelem egyik fóruma, amely a mentális rekreációt és a rákszűréseken való részvétel fontosságát állítja az egészségmegőrzés középpontjába.

 

A Happy ending azt is megtanította nekünk, hogy milyen hirtelen tud megváltozni, elmúlni minden, ami tegnap még biztosnak látszott. 

Az én szerepem a spiritualitás világát hozza be a darab szigorú orvosi protokolljába. Magánemberként én is inkább hajlok a természetgyógyászati, alternatív  megoldások felé, persze, ha komolyabb gond van, akkor azonnal orvoshoz fordulok. Az élet nem játék, játékból elég a színpadon.

 

 

Formán Bálint

 

Kis félelemmel álltunk a darabhoz, maga a szövegkönyv is megtette a hatását, de az az érzés, hogy ugyanaz a betegség ütötte fel a fejét a szereplők között, mint amiről a darab szól, az nagyon ráült a lelkünkre.

Játék közben magamon érzem, hogy teljesen más egy ilyen típusú szerepet játszani ilyen „közjátékkal”, mint egy ehhez hasonlóan fajsúlyos másikat.

Azt vettem észre, hogy amióta játsszuk a Happy endinget, azóta jobban odafigyelek magamra, arra, hogy mit eszem, és igyekszem többet mozogni is. Nekem ezt adta a darab.

2016. október 20-án, az utolsó Happy ending előadással az Orlai Produkciós Iroda, a Belvárosi Színház, a darabban szereplő színművészek, annak alkotói és munkatársai hallgatólagosan Margitai Ági emléke előtt tisztelegtek.

 

 

 

Sári Edina

 

 

 

 

 

A színház egy keddi napon kezdődött

Interjú Bácskai Júlia szabadSZÓművessel

 

Ha vannak kórházak a test bajaira, akkor lehet gyógyhatású színház is, ahova akkor kell elmennünk, ha úgy érezzük, hogy saját magunkkal, vagy az emberi viszonyainkkal vannak gubancaink. Vagy ha merő emberi kíváncsiságból csupán szórakoznánk mások gubancain.

 

A Bácskai Júlia pszichológus, író által megálmodott és vezetett Hangulat- és Kapcsolatjavító Vándorszínház terapeutája ő maga, aki - mit is tehetne mást a gyógyulásunk érdekében, mint - igazi színészekkel eljátszatja a mi lelkünket nyomorgató problémáinkat azért, hogy kívülről ránézve, végigélve, a lehetséges megoldások egyikét- másikát szemrevételezve dűlőre jussunk a bensőnk forrongásához vezető gondok megoldásában.

 

Bácskai Juli Pszichoszínháza a tizenhetedik évében jár, igazi brand-dé nőtte ki magát a színházak között, állandó játszóhelye van az Arany 10-ben, s a színészek ismertségét és elismertségét jelzi, ha a helyzeteket, emberi viszonyokat a színpadra álmodó játékmester felkéri őket bármilyen szerepre.

 

Amikor az önéletrajzát olvastam, kísérteties analógiát fedeztem fel Bácskai Juli és az enyém között, mintha a saját életutamat láttam volna viszont az ő soraiban.

Nagyon kíváncsi lettem rá, az ő útja mikor és hogyan kanyarodott a színház, a színjáték felé.

Lakása könyvtár-dolgozószobájának hatalmas foteljébe süppedve mesélt nekem.

 

„Az a kérdés, hogy hogyan jutottam el a Pszichoszínház megálmodásához, alapításához és vezetéséhez?

Egyrészt minden azzal kezdődött, hogy szabad embernek születtem, és szabad is akartam maradni, mert az a legfőbb érték számomra, hogy ne daráljanak be.

 

Másrészt azt sem tudtam, mi az a pszichológia, de eszmélésem óta nagyon érdekelt az ember természetrajza.

Középiskolás koromban végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, de rájöttem, hogy számomra a növények dögunalmasak, az állatoktól félek, a természet szeretetét és megismerni vágyását idősebb koromra prognosztizáltam, így kíváncsiságom tárgyának megmaradtak az emberek.

Nem voltam kitűnő tanuló sem, a pszichológia szakra akkor összesen tíz embert vettek fel, esélytelen volt felvételizni is.

Egy reklámcégnél kezdtem el dolgozni, és elvégeztem egy kétéves reklámkurzust, később egy elméleti kutatóintézetbe kerültem, ahol én találhattam ki magamnak a kutatásokat.

Rájöttem, hogy a kutatóintézet zászlaja alatt olyan helyekre lehet eljutni, ahova különben ritkán, illetve soha nem engednek külsősöket. Egy évig jártam egy kórházba, egy évig egy textilgyárba, ahol sok embert, sok élethelyzetet megismertem.

 

Harmadrészt az emberek iránti kíváncsiságomhoz hozzájött az, hogy én mindig is írtam. Írtam a varrónőkről, ápolónőkről, szinte mindenkiről, akivel kapcsolatba kerültem.

 

Negyedrészt  tíz évesen csináltam először egy színházi előadást a balatoni nyaralás alatt a többi gyerekkel, mert nem voltam az a sportolós-úszós gyerek, viszont valamivel el kellett ütnöm az időt. Az első év előadása hagyományt teremtett, azután minden szülőkkel való nyaralás alkalmával bemutattunk egy általunk írt és játszott színdarabot a felnőtteknek.

 

Ezek mindegyike hozzátett ahhoz a „nagy egész"-hez, hogy most a Pszichoszínházat vezetem, de menjünk végig sorjában!

 

A népművelő-könyvtár szakot  elvégeztem egy főiskolán, közben jelentkeztem az ELTE-re pszichológia szakra. Komplex hat éves képzés volt, mindenre kiképeztek minket: klinikai pszichológia, pedagógiai pszichológia, de én mindig is tudtam, hogy építő jelleggel akarok fejleszteni, tanítani. A Ki kicsodában is úgy szerepelek, hogy az egészségesek pszichológusa vagyok, és ehhez tartom magamat.

 

Közben beleszerelmesedtem a 25. Színházba. Hosszú éveket töltöttem el úgy a társulattal, hogy nem voltam a tagja, de állandó bejárásom volt a próbákra, előadásokra, vidéki turnékra, ami életem egyik legnagyobb élménye volt.

 

A 25. Színház Magyarországon az első avantgárd, alternatív színházi műhely volt, amely az Egyetemi Színpadból nőtte ki magát. Gyurkó László író alapította Berek Katival, akibe akkor éppen szerelmes volt.

Elsőként Jordán Tamást válogatták be a társulatba, aki abban a pillanatban otthagyta a Műszaki Egyetemet, mert az Universitassal még csak-csak összeegyeztette a Műszakit, de a 25. Színházzal már nem tudta.

Hármukhoz érkezett a Főiskoláról többek között Haumann Péter, Lázár Kati, Cseh Tamás, Márta István, Novák János, Kristóf Tibor.

Kicsit változott a helyzet, amikor megérkezett Földessy Margit és Iglódi István, mert ők behozták a professzionális színjátszás vonalát.

Ekkor a kedvesen amatőr színház, az első magyar avantgarde színház, ahol több Jancsó-darabot is bemutattak, ismert országjáró társulattá vált.  

 

Hozzám úgy jutott el a 25. Színház híre, hogy egy riportot hallottam velük, és nagyon meghatott, hogy olyan helyekre viszik el a színjátszást, ahol még sosem járt társulat.

Csodálatos dolognak tartottam, amikor megyei turnékkal jártuk az országot, megálltunk egy-egy állomáson, és kihirdettük, hogy az iskolaudvaron lesz színház, körbekiabáltuk nagy csinnadrattával a falut, és jöttek a nénik, bácsik, meg a gyerekek kis sámlival, horgászszékkel. Mindez a hetvenes évek közepén történt, amikor még nagyon kevés embernek volt tévéje, az is fekete-fehér, nagyon kevés műsorral, még kevesebb szórakoztató műsorszámmal, ami viszont erősítette a közösségi életet, mert kényszerűségből átjártak egymáshoz az emberek együtt nézni a dobozt.

 

A 25. színház erőssége az volt, hogy mindig közvetlen kapcsolatot tartott a közönséggel. Velük volt olyan élményem is, amikor felnőtt emberek kiabáltak fel a színpadra, a Don Qujiote alatt, hogy „vigyázz, ott jön mögötted!” úgy, mint a gyerekek a bábszínházban. Nem láttak soha színházat, és igazinak gondolták a történetet.

Ezeket a reakciókat átélni egyszerűen csodás volt!

 

Akkor találtam ki magamnak, hogy én „főállású néző” vagyok, és mellette írtam, írtam a történeteimet. Nemcsak az asztalfióknak, hanem különböző napi- és hetilapoknak, valamint a Pesti Műsornak színikritikákat. Persze közben mindig csináltam valami „rendes, felnőtt” keresőtevékenységet.

Amikor végezetem az egyetemen, éppen akkor indult be az országban az iskolapszichológia, és minket, végzősöket személyesen úgy kértek fel erre a foglalkozásra. Nekem két kikötésem volt, hogy középiskola legyen, és hogy koedukált iskola legyen.

Ehhez azért ragaszkodtam, mert akkor már évek óta kijártam iskolákba előadásokat tartani, mint a VIII. kerület népművelője, és azokba - szakiskola lévén - egynemű gyerekek jártak.

Az én professzióm pedig az volt, hogy az égetően hiánycikk szexuális felvilágosítás témáiról beszéljek, meg magáról a párkapcsolatról, mert a gyerekeknek szükségük volt egy olyan emberre, aki előtt nyíltan beszélhettek, és aki nem ájult el a történeteik hatására, vagy bizonyos szavak hallatán. Akkoriban ilyen kérdésekről csakis az IM-ben (Ifjúsági Magazin) lehetett olvasni Dr. Veres „Pali bácsi” rovatában, ahol néha már a kérdések is megütközést keltettek, a válaszok meg pláne kiütötték „fent” a biztosítékot.

 

Végül a zuglói István Gimnáziumba kerültem, ami az egész város legtekintélyelvűbb iskolája volt, ahol az érdemjegy volt a minősítés egyetlen záloga, tehát igazi autokrata, parancsuralmi rendszer volt az igazgató jóvoltából.    

Az lett a vége, hogy egy idő után mindenki nálam panaszkodott, meg is jelent akkor rólam egy cikk, hogy az egyik vállamon a gyerekek, a másikon a tanárok panaszkodnak, fejünk felett pedig ott az igazgató. Én ott, abban a helyzetben, mint beosztott, nem sokat tudtam tenni.

 

Át is mentem a Rákóczi Gimnáziumba, ahol az igazgató (Horn György) egy hét ismeretség után odaállt elém, és azt mondta: Juli, létrehozok egy új szemléletű iskolát, velem tartasz? És én azt mondtam neki, hogy a világ végére is elmegyek vele.

 

És így született meg az Alternatív Közgazdasági Gimnázium Óbudán, aminek az egyik alapító tagja vagyok. Fantasztikus alkotó, építőmunka volt! Az első évben nem is volt tanítás, csak azon dolgoztunk, gondolkodtunk, hogyan is épüljön fel a poroszos iskolarendszer ellentétét képviselő oktatás.

Azt mondtam, nekem csillag van a homlokomon, olyan szerencsés vagyok, hogy egy ilyen iskola születésénél bábáskodhatom, és erősen részt is vettem a munkában. Rögtön bevezettem azt, hogy az iskolapszichológus egy hétköznapi, állandóan a közösségben jelenlévő ember, akihez bárki, bármikor fordulhat bármilyen problémájával. Hozzám nem lehetett utasítani gyerekeket, jöttek ők maguktól, ha úgy döntöttek. Vezettem önismereti-, pszichodráma csoportokat, de volt olyan, hogy csak bejöttek megenni az uzsonnájukat és közben kicsit elcsevegni a világ dolgairól. Életemben először volt saját szobám. Jó volt ez a kuckó, sokan hozták a verseiket vagy az új cipőjüket megmutatni, vagy sírva jöttek be, mert a szüleik válása a küszöbön állt - nálam nyitott kaput talált mindenki, aki arra járt.

 

Közben pedig írtam pszichológiai témájú publikációkat napilapokba, hetilapokba, és ezeket összegyűjtve könyvformában is kiadták.

Egyszer csak többedmagammal együtt megkerestek, hogy kellene egy tankönyv, ami az önismeretről szól. Az én koncepciómat fogadták el, aminek az volt a címe, hogy Magánélettan. Ahogy megszületett az első kötet, már meg is érkezett a felkérés a második megírására. Haladóknak. Ez a tankönyv egyben egy munkafüzet is volt, amibe az olvasó-tanuló beleírhatta a válaszait, de sok slágerszöveg, idézet, humor, grafika is tarkította, emellett tartalmazott statisztikákat is, a válásokról, abortuszokról, tehát mindent beletettem, ami a 14-18 éves korosztályt érdekelheti, és előreviheti a saját maga megismerésében.

A Magánélettan tankönyvnek olyan karrierje lett, hogy egyre nagyobb kiadókhoz került, olvadt bele különböző oktatási projektekbe, amíg végül visszaszállt a kiadói jog rám, és most szeretném is kiadni, csak nincs időm menedzselni a munkát.

 

Ez a feladat felemelő volt, de a többi munkámmal együtt kezdett túlnőni rajtam. A hátam mögött a rám folyamatosan számító gyerekekkel, plusz nekem is volt otthon kettő, akikkel foglalkozni akartam, ezért sokszor végiggondolva, nagy szívfájdalommal döntve otthagytam az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot, aminek a névadója is vagyok, sőt a logóját is én találtam ki. (Szyksznian Wanda grafikus munkája)

Azóta vagyok szabadúszó.

 

A színház 2000-ben kezdődött, egy keddi napon.

 

Azon a reggelen arra ébredtem, hogy én mint gyakorló pszichológus, látom a párkapcsolati gondokat, és rájöttem, hogy ugyan jól le lehet írni ezeket, hogy ne legyenek szárazak a történetek, de az még mindig csak két dimenzió és papír, viszont ha élő színészekkel adjuk elő, akkor megelevenedik, és élő lesz a szituáció, amibe beleélheti magát a néző. És akkor jobban, mélyebben hat rá a mondanivaló.

 

Az ötletet legott kipróbáltuk Kapolcson, és olyan sikere lett, hogy bementem a Merlin Színházba, ahol akkor Jordán Tamás volt az igazgató, hogy mit szólna hozzá, ha ezt folytatnánk? Akkor fogalmaztam meg, hogy, ha esik, ha fúj, minden hónap 10-én előadás lesz! Akkor még nem tudtuk, hogy ez egy önálló originális műfaj, és azt sem, hogy én ezzel olyan helyzetbe hozom magamat, hogy minden hónapban ki kell találnom valami történetet, kerítenem kell két színészt, szereznem kellékeket, egyszóval menedzselnem is kell az előadást.

 

Hogyan működik a Pszichoszínház? A témákat én találom ki, ebből nincs hiány, van egy mappa, aminek az a címe, hogy Leendő témák. Ezek olyanok, amiket az élet hoz, vagy hozzák a páciensek, barátok, vagy körülnézek, átélek dolgokat. A téma kiválasztása után keresek olyan színészeket, akiknek a személyisége passzol a történethez. Nagyon széles a nézői célcsoport, ezért széles színművészi korosztállyal dolgozom a huszonévestől a hetvenig. Nagyon sokat járok színházba, ismerem, megismerem a színészeket, látom, alkalmasak-e és melyik előadásra.

Amikor felhívom a kiszemelteket, akkor rávágják, hogy örömmel jönnek, nem is kérdezik, mi lesz a téma, mert megbíznak bennem, hogy jó a szimatom a kiválasztásnál.

Boldogok, amikor felkérem őket és még boldogabbak, amikor már megcsináltuk az előadást, mert ez nem egyszerű. Interaktív előadások ezek, szeretik, hogy a semmiből hozhatják létre az előadást, amihez én azért játszható kapaszkodókat adok, igyekszem pontosan instruálni őket. Szituációk, karakterek, kellékek, mindent alájuk tolok, hogy utána működjenek benne önjáróan.

 

Az is érdekes, hogy a két színész egymással mindenféle próba nélkül hogyan fog tudni nemcsak együttműködni, hanem közösen a témára rezonálni. Sokszor előfordult, hogy ott, helyben, az előadás előtt ismerkednek meg egymással: Hegyi Barbara, Csányi Sándor, szervusz!

Ma már sok az átjárás a színházakban a különböző produkcióknál, de ahhoz nem elég, hogy mindenki mindenkit ismerjen és játsszanak is egymással.

Izgalmas ismerkedés is ez nekik, kis kikacsintás a szakma más képviselői felé, mert a társulatban dolgozó színész örül, ha kikukkanthat a saját díszletei mögül.

Azt is végiggondolom, érdekes lesz-e az ő interakciójuk a színpadon a nézők számára. Még nem nyúltam mellé, hogy kit kivel eresztek össze. A konkrét dialógusokat nem írom meg, csak a szituációkat és a jelenetek vázát, amiket lejátszom magamban. Az előadás előtt egy-másfél órával leülünk, és akkor beszéljük meg, hogy akkor az első jelentben ez van, a másodikban az. És akkor a színész kérdez, vagy hoz magával ötletet magához a témához, vagy azt mondja, ne így legyen, mert amúgy hitelesebb lesz, és hallgatunk egymásra, mert a szándékunk közös: egy jó előadást csinálni, amit nemcsak élvezünk, hanem ami építő is  mindannyiunk számára.

Rugalmasan kezeljük a dolgot, hiszen az életből vesszük a történetet, és az életnél változóbb, változékonyabb dolog nincs a világon.

Én nem egy steril pszichológus vagyok, aki csak az egyetemen ült, utána pedig a rendelőjében, rálátásom van a különböző helyzetekre, hogy egy életre ellát témával, és a mappám is csak egyre vastagabb lesz a megvalósításra váró ötleteimtől.

 

Az Eötvös10-ben játszunk minden hónap 10-én, de bárhova hívnak (fesztiválokra, céges rendezvényekre, iskolákba, klubokba, vidékre), örömmel és szakértelemmel megyünk és visszük az előadásokat, ezért is aposztrofálom magunkat vándorszínháznak.  

 

Egy évadban nyolc darab „hónap tizedike” van, mert októberben kezdünk, májusban fejezzük be a játékot, a többi vendégjáték pedig abból adódik, ha meghívnak bennünket.

Voltunk már a Szigeten a melegsátorban, felléptünk a Szenvedélyek Napján, az Európa Napon, ami az elfogadásról szólt, játszottunk a kisebbségek integrációjáról vagy gyereknevelésről szóló előadásokat.

És persze, az örökzöld téma, a szerelem, a házasság, a párkapcsolat, a gyerekvállalás, a másság felvállalása-elfogadása – mindez kifogyhatatlan tárháza az emberi lélek játszmáinak.

 

Az emberek igénylik a beszélgetést, mert egyre magányosabbak, egyre elszigeteltebben élnek a virtualitás álcája mögé bújva, ezért azt gondolom, hogy a Pszichoszínház reneszánsza még csak most következik.”

 

Sári Edina

 

Folytatódik a "Kocsizás"! Kocsis Zoltánnal Juhász Előd beszélget

KÖZKÍVÁNATRA

ismét vendégünk lesz

Kocsis Zoltán!

Folytatódik a "Kocsizás" – Esterházy Péter szóalkotása az eseményről

Beszélgetőpartner: Juhász Előd zenetörténész

Időpont: 2016. szeptember 17. (szombat), 15 óra

Helyszín: Sajtóház (Budapest, VI. Vörösmarty utca 47/a) Mikszáth terem

Mindenkit szeretettel vár a Nap Kiadó, amelynek gondozásában 5 éve jelent meg a

KOCSIS '60 című könyv

(Kocsis Zoltán Juhász Előd mikrofonja előtt, 40 év interjúi)

 

Juhász Előd kedvcsinálója az ínyenc programhoz:

"A megkezdett beszélgetés-sorozatot folytatjuk a tavasszal megjelenő KOCSIS '65 című új könyvünk számára, melyben az elmúlt 5 éve eseményei, benyomásai, történetei sorjáznak majd.
Januárban már voltunk a Sajtóházban, s a nagy közönség-sikerre tekintettel választottuk újra ezt a helyszínt.
" (Juhász Előd)

 

Most van az, amit akartam! - interjú Gubik Ágival

A 34. évadját játszó Karinthy Színházba invitáltak A nadrág című vígjáték premierjére. A színlapon nagy örömmel fedeztem fel a női főszereplőben a tehetséges, fiatal színésznőt, Gubík Ágit, akit mostanság a - színházba nem vagy ritkán járó - nagyközönség a Barátok közt c. napi sorozatban Berényi Ágnes karakterében láthat.

 

Tovább olvasom

Iratkozzon fel hírlevelünkre!