Dr. Kenessey Andrea kardiológus, mellrák-gyógyult - a 2012-es év közönség által megválasztott Aranyanyuja orvosnő kategóriában - mesél.

A rendszeres sport 5 és fél évvel ezelőtt lett része az életemnek. Korábban csak rendszertelenül csináltam ezt-azt, leginkább a táncos aerobik órákat szerettem, de futni világ életemben utáltam és nem tudtam.
A mellrák diagnózisakor gyorsan átnézett szakirodalomból rögtön világossá vált, hogy a naponta végzett sport gyógyszer! Ráadásul hamar bebizonyosodott, hogy nem csak testi, hanem lelki értelemben is.

Az első napokban kimentem egy órát sétálni. Hidegben és hóban csattogtam a bakancsomban. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem volt hozzá kedvem, kényszer volt, feszültséglevezetés. Csináltam, mert azt olvastam, hogy ez is kell a gyógyuláshoz, és rajtam nem múlhatott!
A mellműtét után és a kemoterápiák alatt sem maradhatott el a napi sport, de csak olyan jöhetett szóba, ami a felső testemet nem terheli. Férjem lepett meg egy ülőbringával, amit utólag ismertem el, hogy mennyire nagy szolgálatot tett. Sokszor kellett keményen összeszedni magam, hogy ráüljek, és tekerjek, de én rendes lány vagyok, szót fogadtam.

Jött a nyár, és pont volt egy pár nap a kemók után, a sugárterápia előtt, amikor el tudtunk utazni Sopronba. Természetesen vittem magammal a szőlőmaglisztemet, a kedvenc magvaimat, meg egyáltalán minden kütyüt, ami erősíti testem-lelkem, így nem maradt otthon a tornacipőm sem.

Első nap kiderült, hogy a szálloda fitnesztermének bringája nem működik. Gondolkodtam, hogy mit tegyek, de a Lővérek közepén csak nem fogok már a futógépen sétálni!
Szóval, fogtam magamat, a tornacipőmet, a bátorságomat, és kimentem az erdőbe. Az első lépéseknél világossá vált, hogy a séta már kevés, én bizony kocogni fogok! Volt egy kb 250-300 méter hosszú, sík sétaút (igazából tornapálya), amit jól ismertem. A fejemen a kedvenc kék kendőm (hajam még nem volt), tornacipőben, pamutpólóban. Bármikor mentem, mindig volt egy-egy futó, akinek ez a rész volt a bemelegítő vagy levezető pár métere és még így is elsuhantak mellettem.

Én csak izzadtam a kendőmben és nagyon büszke voltam magamra! Nem érdekelt, hogy miben vagyok, hogy nézek ki, ki mit gondol.

FUTOTTAM! ÉN!

Már három-négy napja! futottam, amikor egy kedves idős barátnőpár drukkolt nekem ott az erdőben, sőt utána is rám köszöntek, amikor összetalálkoztunk. Nagyon jól esett az elismerés. Akkor nem tűnt fel, de azt hiszem ők látták rajtam, hogy nem csak úgy simán, hanem levegőért kapkodva küzdök méterről méterre. Biztos vagyok benne, hogy kimondatlanul is tudták, az egészségemért, az Életemért küzdök. Minden egyes alkalommal.

Első nap talán 15 percet kocogtam, de hazaindulás előtt kicsikartam magamból majdnem 40 percet.

Hazatérve vettem egy mély levegőt és kimentem a Margit-szigetre. Mi a legrosszabb, ami történhet velem? Legfeljebb belesétálok. Dehogy sétáltam bele. A kedvenc kék kendőcskémet átizzadva, vörös fejjel vigyorogtam a híd lábánál. Óriási endorfin-dömping jött, olyan, amilyet én még soha nem éreztem. Este úgy feküdtem le, hogy alig vártam, hogy újra reggel legyen. Futni akartam! Azonnal.

A futás egy legális, olcsó, minimális kockázattal járó drog. Hozzá lehet szokni annyira, hogy, ha nem jutsz hozzá a heti betevő kilométeredhez, szomorú leszel és kedvetlen. Esetleg hisztis és elviselhetetlen. Vagy úgy együtt minden. Szóval szerintem jobb, ha hagyjátok a futót futni!

A sugárterápia utálatos, mert minden nap be kell járni. Nekem egy szigetkörrel indult a napom, reggel 6-kor. Durva, mi? Amikor tényleg csak az volt kint, aki még éjjelről maradt a padon, vagy aki több kört fut a kánikula előtt. Az igazi megszállottak.
A gólyák kelepelnek, a pávák rikácsolnak, én meg még sosem hallottam egyiket sem. Budapest még csak ébredezik. A városlakók épp nem bírnak kikelni az ágyból, te pedig már túl vagy az edzésen, milyen szuper, nem? Én, aki soha nem voltam egy sportlady…
Nyújtás, egy kis ücsörgés az egyik padon, a levelek közt átszűrődő napsugarakkal szívom magamba a rengeteg éltető D-vitamint. Aztán irány az Onkológiai Intézet. Mosolyogva!

Közben anyukám meglepett a szülinapomra életem első futócuccával. Futócipő, futónadrág kis rejtett zsebekkel, futópóló, baseball-sapi és minden, ami a legkényelmesebbé teszi az egészet. Nem, nem rózsaszín… Égszínkék, azaz mindenféle kék. Minden tökéletesnek tűnt, amikor a 25. kezelés után jött az első kényszerpihenő.
Súlyos sugárégést szenvedtem, amit nem részletezek, de szó szerint szenvedés volt, és 6 hetet kellett kihagynom. Ennyi idő elég volt hozzá, hogy gyakorlatilag újra kellett kezdenem mindent. Itt látszott meg az, hogy 35 évesen kezdtem rendszeresen sportolni, és nem gyerekkoromban.

Az első futóverseny egy őszi budapesti nagy esemény keretei között történt. Rávettem a férjemet, hogy jöjjön velem, gondoltam, ő is kedvet kap. Elképzeltem, ahogy romantikusan együtt futunk, és lesz egy közös sport, amit mindketten kedvelünk. Na, az ehhez hasonló ábrándokat még nem tudtam kinőni… Szóval ott álltunk ketten a 3 km-es rajtvonalnál, a gyerekek a nagyszülőkkel a célban vártak minket. Óriási élmény volt - nekem. Férjem büszke rám azóta is, de a futóversenyekre maximum drukkolni jön ki. De legalább egyszer együtt mentünk!

Azóta volt több verseny, volt több kényszerpihenő. A munka és iskolássá váló gyerekek mellett egyre nehezebb időt szakítani magamra és a sportra. A motiváció fenntartásában segítségemre van a Mellrákfórum egyre bővülő futócsapata és a Team Preventionnel töltött közös edzések, programok. Nekik köszönhetem, hogy idén is részt vehettem az Ultrabalaton-on, amely egy különleges élményt jelentett számomra.

Azért vannak periódusok, amikor a sorrend, amit pár éve helyre raktam az életemben, ismét felborul. Most már tudom, hogy ezt el kell fogadnom, és tudom, hogy képes vagyok újrakezdeni.

Bármikor!

Ha ezt én így tudom érezni, ha ezt meg tudom csinálni, akkor bárki meg tudja csinálni, bárki tudja ezt érezni. Mindegy hány éves az ember fia vagy lánya.

A fene egye meg, hogy nekem egy mellrák kellett ehhez, és, hogy rájöjjek, hogy futni öröm!

Kenessey Zsófia: Hogyan kezdtem el futni 38 évesen?

Sose sportoltam. A gimiben is csak akkor röplabdáztam, mikor az ellenfél csapat létszámhiány miatt nem tudott versenyezni. Beálltam a verseny-, de inkább csak a hátráltatás miatt. A mozgásom maximum a tánc volt. Zenére minden porcikámat átmozgattam, tetőtől talpig. 

Aztán jött a változás. Az első kislányom születése után felszaladt kilókat lépcsőzőgépen vagy nagy babakocsis sétákkal próbáltam ledolgozni. Majd újra munkába álltam és minden mozgás kimaradt az életemből. A szabadidőmet a családomra fordítottam, nem magamra. 

A második kislányom születése után jött az újabb fordulópont. Rengeteg rémhírt hallottam a szoptatás mellett elkezdett sportolásról. Az anyatej minőségét semmilyen szinten nem akartam veszélyeztetni, mert a mozgásnál is fontosabb volt a lányom. A WHO ajánlásait betartva 7 hónap után fokozatosan szoktattuk hozzá a kislányomat az ételekhez, engem pedig a mozgáshoz. Szerencsém van, hisz van otthon futópadom, szobabicklim, lépcsőzőgépem is.

De egy évvel a szülés után rá kellett jönnöm, hogy az otthoni mozgás nem elég hatékony számomra. Nem tudok kikapcsolni, ráadásul sokkal könnyebben mondok nemet a mozgásra, ha közben a lányaim szeretnének játszani velem. 

Olyan sportot kerestem, amit bárhol, bármikor tudok űzni, nem kellenek hozzá mások és nem mellesleg jól átformál. Ekkor hirdette meg a Mellrákfórum - nem vagy egyedül - Alapítvány a margitszigeti edzését, ahol a Team Prevention csapat tagjaival lehetett együtt edzeni amatőröknek, futásban jártasaknak és profiknak egyaránt. 

Nagyon készültem az első ilyen jellegű futásra. Edzés előtt két nappal viszont trambulinoztam az unokahúgaimmal, melynek egy hét gipsz és egy elmaradt edzés lett a vége. Egyik este kávéval a kezemben ültem a teraszon és azon gondolkodtam, hogy ez valami jel volt. Nem kell ezt a futás dolgot erőltetni. De jött a következő meghirdetett edzés, én meg pont ráértem. A tesóm elvitt magával és megtettem életem első futólépéseit. Nagyon koncentráltam és csak kicsit frusztrált, hogy béna vagyok, lassú, úgy fújtatok mint egy gőzgép hegynek felfelé. A patakokban ömlő izzadságról nem is beszélve. Fél pillanat alatt oda lett minden önbecsülésem. 

Aztán balra néztem és megláttam Gabit. Néztem az arcát. Fájt neki, nem volt jól, de nagyon akarta. A másik oldalon Lili. 11 éves. Nagyon akarta, csinálta. 

Csöndben futottunk vagy legalábbis ütemesen rugózva pattogtunk a Margitszigeti aszfalton. És ott volt Angie. Az Ironman. Végig beszélt. De nem azt mondta, hogy 'hajrá', meg 'gyerünk', meg 'meg-tudod-csinálni'.  Végig érdekességeket mesélt a futásról, a mozgásról, az emberi testről, felszerelésekről. Aztán szólt, hogy itt a visszafordító. Visszafelé ugyanez volt a módszer. Angie beszélt, mi többiek meg hallgattuk, amit mond. Nem hallottam minden szavát, de határozottan jólesett, hogy próbálta elterelni a figyelmemet. 

Megérkeztünk. Vége volt. Angie ránézett a telefonjára és azt mondta, hogy összesen 2,6 km-t "futottunk". Micsoda? 2,6 km-t? Az már távolság. Mások ennyivel versenyre mennek. Ezek szerint így is lehet? Nem kell feltétlenül belehalni egy kis futásba? Ez szuper! Akarom! Még! Ide nekem az oroszlánt is! Jövőre maraton. Nem. Csak viccelek. Lelkes vagyok, de nem hülye. 

Edzés után kicsit nyújtottunk. Sajnos nem mindenki olyan hajlékony, mint Trinity a Mátrixból. Én sem. A nyújtás végén még egy pozitív üzenettel kidekorált üveg vizet is kaptam a szervezőktől. Büszke voltam magamra. Egy nappal korábban még azt hittem, nem fog sikerülni. De igen. Természetesen kellett hozzá, hogy bíztak bennem, kedvesek voltak és motiváltak.

Egészen egyszerűen elhittem, hogy meg tudom csinálni. 

Másnap a szemfülesek már az Óhegy-parki futókörön találtak. 1,4 km-t kellett volna futnom. Nem ment. Szenvedtem, mint egy kutya. A végén talán még sírtam is. Nem értettem, hogy ha egy nappal előtte meg tudtam csinálni 2,6 km-t, akkor ma miért nem megy az 1,4? A tesóm azt tanácsolta, hogy ne hajszoljam magam. Nem lehet egy nap alatt megváltani a világot. Olyan tempóban fussak, hogy még beszélgetni is tudjak közben. 
Másnap megfogadtam ezt a tanácsot és sikerült  2,8 km-t futni. 

Újra felbuzdultam és két nap futás után rábeszéltem két kollégámat, hogy menjünk és űzzük ezt versenyszerűen. Találtam egy olyan versenyt, ami nem volt messze, keveset kellett futni (fejenként 1,4 km) és olcsó is volt (itt jegyzem meg, hogy aránytalanul drágák a futóversenyek). 
Eltelt két hét és egyszercsak ott találtam magam egy futóversenyen. Szakadt az eső, de még ezen is csak nevetni tudtam. Annyira szürreális volt az egész. Én meg a futóverseny...!
Láttam már képeket, meg TV-s beszámolókat különféle versenyekről és bevallom, kicsit szerettem volna a részesük lenni. Hihetetlen hangulat volt. Az eső miatt kevés szurkoló de jó zene, jó tárasaság. 

Borzasztóan izgultam a rajt előtt. A férjem bíztatott, hisz ennél többet is futottam már. Menni fog! Táncoltam, ugráltam, pörögtem de a rajt előtt megpróbáltam kicsit visszavenni a felfokozott idegállapotomból. Akik kívülről láttak, biztos azt hitték nem vagyok normális. Másodiknak futottam (bár közben azt is megtudtam, hogy a leglassabbnak kell elsőre futni). Volt 6 percem felkészülni. Az első métereken elkapott a röhögőgörcs. Még mindig annyira viccesnek tartottam, hogy ÉN elindultam egy futóversenyen. Ezzel a hozzáállással viszont gyorsan az erőm végére értem. Az útvonalat biztosító rendőrök szeme hatalmasra kerekedett mikor meglátták, hogy hangosan röhögve küzdök az életemért. 

De megcsináltam, lefutottam. Utána hazamentünk és nagyon büszke voltam magamra. Egy hónap múlva a Spar Maratonfesztiválon futottam szintén váltóban. Ezt is teljesítettem és innentől kezdve lényegében nincs megállás.

Folyamatosan keresem az újabb és újabb futóversenyeket, kihívásokat ahol van szerencsém Mellrákfórum színekben futni és képviselni a hölgyeket most már nem váltóban hanem egyedül (Vivicitta, OHP futás, Orfű minimaratonka, Irongirl, Skanzenfutás, stb). Olyan szintre jutottam, hogy képes vagyok Budapestről levezetni Orfűre egy verseny miatt, majd utána hazavezetni 200 km-t. 

Két kicsi gyerek, teljes munkaidő és egyéb elfoglaltságok mellett nehéz időt szakítani a futásra, nehéz megtalálni az én-időt és ehhez szabályos időközönként ragaszkodni. 

Azóta már a nagylányommal együtt gyűjtjük az érmeket és neki is hatalmas sikerélményt ad a futás. Örömmel viseli a Mellrákfórumos egyen-futópólónkat, a futóérmét büszkén mutogatja az oviban. 

Szerencsés vagyok, mert támogat a férjem, drukkol a két gyerekem, motivál a testvérem és büszkék rám a szüleim.

Futok mielőtt felkelnek a gyerekek, míg tart a lovagló óra, vagy éppen a különórák alatt.

De busz után sosem!