Ki tud-e törni valaki abból a ketrecből, amibe beleszületett, belenőtt és a saját formájára alakítgattak neki hosszú évtizedek során?
Elhiszik-e róla, hogy érdemes kitárni a ketrecajtót és szabadon engedni őt?
Van-e valaki, aki megteszi a szabadon bocsátását? És aki megteszi, vállalja-e a felelősséget? Nem, nem a kint élők miatt, hanem az addig bezárt lelkének védelme miatt. Amit egy pillanatra meglegyint a szabadság fuvallata, de – amint az eleve elrendeltetett - a kaland után menthetetlenül visszamenekül a rácsai mögé, és magára zárja immár belülről a ketrecajtót.
Mindez pedig történik azok jóvoltából, akik kiengedték.
A Gézagyerek egy szatirikus (isten)dráma, ami egy félárva, autusztikus jeleket mutató, de a társadalom ítélete által a közösségbe illeszthető fiatalemberről szól, aki együtt él édesanyjával egy nevesincs faluban.
A körülöttük lévő szomszédok ugyanúgy a puszta lét miatt tengetik életüket, sem múltjuk, sem jelenük, sem jövőjük nincsen.
Ilyen aszfaltmentes, rozogaházas, kerítésnek támadó, acsargó kutyás, mezítláb a pocsolyában tapicskoló gyerekes, párutcás zsákfalukat szoktunk látni a híradóban – többnyire a bűnügyi beszámolók rovatban -, amin szörnyülködünk egy jót, majd még jobban fejünkre húzzuk a pehelypaplant.
A Gézagyereket egy nap nagy dicsőség éri, munkát kap a közeli város kőfejtőjében, mert a német tulajdonos inkább alkalmaz plusz egy főt, aki felügyeli a köveket szállító szalag biztonságos haladását, mintsem baleset esetén büntetést és/vagy kártérítést fizessen.
A fiú mindenki szerint különösen alkalmas erre, hiszen neki az alváson és evésen kívül eddig is az jelentette a napi teendőjét, hogy nézte a konyhájuk fekete-fehér kockaköveit, azon morfondírozva, vajon a feketén van-e a fehér, vagy fordítva.
A fiú a lehetőségtől megrészegül, és a kredencre kitett, halott apja fotójának és önmagának is bizonygatja, hogy „…én nem vagyok hibás, papa. Én ilyen vagyok. Ha nem lennék ilyen, nem én volnék a Géza, akkor nem, papa. Akkor nem az lennék a mamának, aki vagyok, akkor nem. Akkor én más lennék, nem a Géza, papa. Akkor én más…”
Az anya bár megrémül a fiának adott esély végkimenetelének latolgatása közben, de persze büszke is, hogy végre nem a lesajnálni való, semmirekellő gyerek anyjaként néznek rá szánakozva, ezért boldogan mesél a szomszédoknak az őket ért szerencséről.
Azonban azok egytől-egyig irigyek, a jó szándékot, együttérzést csak mímelik, a megértésnek helye sincsen a gondolataikban. Szerintük a fiú „hibás”, pedig - ahogyan a történet szálai felfeslenek -, kiderül, ők ugyanolyan szerencsétlen lények, mint a Gézagyerek, bár ennek felismerése éppen a helyzetükből adódóan sosem történik, történhet meg.
Gézagyerek a körötte forrongó indulatokról mit sem sejt, hiszen „boldogak a lelki szegények”, ő a felelősség súlyától, az iszákos bandalajosbácsi és herdapityubácsi kíséretében izgatottan és büszkén jár édesapja táskájával dolgozni a kőfejtőbe, hogy ott egész nap egy kiszuperált, műanyag buszvezetői széken, mint egy isten – a többiek fölé magasodva üljön, és a kezét az indító gombon tartva - figyelje a kőszállító szalagsort.
Amin soha nem történik semmi. A felismerés szikrája először csak pislákol, majd egyre nagyobb fényt gyújtva a fiú elméjében, végül tudatosul. És elkezd azon őrlődni, hogy minek kell ő oda, ahol soha semmi nem történik, soha nem kell megállítani a szalagot, nem kell újraindítani, ugyanaz a semmi történik vele egésznap, mint otthon, a fekete-fehér, fehér-fekete kockakövek nézegetése közben.
Fokozatosan ráébred, a szalag nélküle is ugyanúgy megy, működik, és ez elveszi a kedvét munkától, mert megérzi, hogy ez ugyanolyan lélekölő, napi rutin, mint a kockakövek nézegetése.
És akkor bandalajosbácsi és herdapityubácsi kitalál egy alapjában véve ártatlan mókának induló, a Gézagyerek munkájának szükségességére utaló, és azt bizonyító heccet, ami végül mégis a fiú tragédiájába torkollik.
Aminek következményeként Gézagyerek ismét a saját élete kispadján találja magát, ahonnan már soha többet nem akar felállni, eztán megelégszik azzal, ha az élet megkínálja egy-egy szelet vajas kenyérrel, amin a párizsi a hab a tortán.
Börcsök Enikő nagyszerű anyajátéka szívszorító, magában hordozza a tragédiát az első perctől fogva, Takács Géza remek mimikája és gesztikulációja láttatja az autista fiú lelkében dúló ellentmondásos érzelmeket.
Nagy felelősség a többségi társadalomtól, hogyan bánik a gyengébbekkel, elesettekkel, a teljesen mindegy, hogy miért hátrányos helyzetű emberekkel.
Mit engedünk meg magunknak velük szemben, tudjuk-e, ők hogyan értékelik a mi humornak szánt megnyilvánulásainkat, értjük-e, mi zajlik bennük az általunk hétköznapinak számító, de számukra ismeretlen és félelmetesnek tűnő helyzetekben?
Óriási divat, nagyon trendi mostanában az érzékenyítés minden területen. Akadálymentesítünk házakat, busz- és villamosmegállókat, honlapokat, Braille-írás található a gyógyszerdobozokon, alacsonypadlójú közlekedési eszközöket vetünk be az esélyegyenlőség nevében. Uniós pénzeken hatalmas projekteket kivitelezünk, programokat, rendezvényeket szervezünk társadalmi felelősségvállalás jelszóval.
De vajon akadálymentesítjük-e a gondolatainkat, elvetjük-e a belénk plántált előítéletet, valódi esélyt adunk-e a hátrányosabb helyzetben lévőknek, a bármilyen fogyatékkal élőknek és megbízhatóan, az ő igényeiket maximálisan figyelembe véve, hosszú távon fenntartható módon tesszük-e ezt?
A többségi társadalomnak van-e valódi igénye és elkötelezettsége az önhibáján kívül bármilyen okból a társadalom peremén rekedt bármilyen kisebbség integrációjára, a valódi esélyegyenlőség biztosítására vagy csupán mint szükséges rosszat, céges/uniós kötelezettségvállalás-púpot a hátunkon, hajszoljuk őket végig az életen?
A Gézagyerek egy elgondolkodtató, továbbgondolkodásra késztető történet, amit humoros, vicces közegben, szatíra műfajban írt meg Háy János, és tálal a színpadon Soós Péter, a darab rendezője, tipikusan a „bár a szájam nevetésre húzódik, a szememből mégis patakzik a könny”-érzettel.
Ha leásunk a mélybe, minden karakter főszereplő a maga megírt értelmében, a színészek, mintha jelmeztelenül, nem is játszanának, hanem a sajátjuk lenne a figura, aminek kölcsönzik a tehetségüket, a díszlet nyomasztósága szinte otthonos, hiszen naponta látunk ilyet tévében, újságban, neten – ami felett tudomást sem véve, elegánsan átsiklunk. Mert mi, emberek, a mássággal szemben is Janus-arcúak vagyunk. És még csak nem is istenek.
A történet olyan keserves, hogy a feltörő sírást visszanyelve nagyokat röhögünk az előadás közben - mint a Katona Portugálján -, csak az a gombóc ne maradna a torkunkban a végén…
Sári Edina
Fotók. Éder Vera 
