A varródoboz egyik titkos fiókjában lapult az aprócska, harang formájú, ezüstszínű csengettyű.

Szerényen megbújt és hosszú hónapokig várt türelmesen a sorára. Tudta, hogy hamarosan eljön a nap, amikor büszkén csillogva ismét kibújhat a varródobozból és főszereplő lehet belőle. És valóban! Elérkezett a karácsony napja. A család tele volt izgalommal. Az Édesanya sütött-főzött, az Édesapa a fát díszítette. A gyerekeknek tilos volt a nappaliba bemenni, a felöltöztetett karácsonyfa is a meglepetés része volt. A Kisfiú és a Kislány boldog izgalommal fülelt a gyerekszobában és türelmetlenül toporogva várakozott. Az esti szürkületbe forduló délutánon, hat óra előtt két perccel a várakozás némasága borult a házra. Az egész ház és annak lakói, imára kulcsolt kézzel várakoztak a minden évben ajándékba kapott, pillanatnyi csodára, amikor talán megpillanthatják, hogyan száll közéjük mennyből az angyal. Ebben a megszentelt csendben a csengettyűt az édes kéz megsimogatta, felemelte az ég felé, és óvatosan megrázta. Az aprót sóhajtott, majd megszólalt. Először csak bátortalanul csilingelt, majd egyre hangosabban zengett a hangja.

A gyerekek sejtették, hogy a csengettyű az év többi háromszázhatvannégy napjában is a házban lakik, az viszont a nagy napon nem tűnt fel nekik, hogy az Édesapa az Angyalok hívásakor nincs közöttük. Kétségek nélkül tudták, hogy a csengettyű magától szólal meg minden december huszonnegyedikén este, pontban hat órakor, ezzel behívva a meglesni áhított, égi ajándékozókat.

A ház kisebb lakóit az sem foglalkoztatta, hogy honnan jönnek és hová tűnnek az Angyalok. Nem volt fontos, mint ahogyan az sem, hogy a Télapó vagy a Jézuska hogyan kerül a házba és miért láthatatlan. Egyszerűen csak hittek a Karácsony Szellemében és ettől volt minden olyan varázslatos!

És ez így ment évről-évre, karácsonyról-karácsonyra. A gyerekek közben felnőttek, de a kis csengettyű a házban maradt, őrizte összes álmukat. Ahogy teltek az évek, úgy változott a csengettyű hangja, először harangocska, majd harang lett belőle, aminek hangja bár ércesen, harsogón ölelte át, de hűségesen ringatta a régvolt, gyönyörűséges szentesték hangulatába őket és immár az ő gyerekeiket. Az aprócska, égi jeladó melegséget, meghittséget árasztva hirdette a szeretet mindenhatóságát.

Otthonos, barátságos hangja egész évben megtartotta, nem hagyta kialudni a család örök fény utáni vágyakozását. A család csodás éveket élt a harangocska keltette bódult boldogságban.  

És amikor eljött az első, majd a második és sokadik Szenteste, amikor egyre kevesebben ülték körül a szépen megterített, ünnepi asztalt, a kis harang még akkor is rendíthetetlenül jelezte a szeretet ünnepének eljöttét.

A hosszú, szolgálattal teli évek alatt a harang lassan elveszítette ezüstös csillogását, fénye megkopott és a hangja sem volt már annyira harsogó. A család megfogyatkozott, a gyerekek szétszéledtek, de a harangocska a házban maradt, és a varródoboz titkos fiókja mélyén várta azt a napot, amikor az Édesanya újra kézbe veszi, és Édesapa ráakasztja a feldíszített fenyőfára.

Aztán elérkezett az a bizonyos karácsony, amely örökre megváltoztatta a kis harang életét. Azon a szent estén a fenyőfából nehezen lett karácsonyfa. Senki nem akarta felöltöztetni. Nem volt, aki kinyissa a varródobozt, és kivegye a harangocskát. Egy szempillantás alatt elmúlt a varázs és vele együtt a karácsony szelleme is elhagyta a gyerekeket és azok gyerekeit. Azon a karácsonyon megrepedt a kis harang szív felőli oldala és elnémult. Sebesülten is tovább álmodott a varródoboz mélyén, a régi karácsonyokra emlékezve. Teltek az évek, múltak a karácsonyok, de a kis harang soha többé nem szólalt meg. A karácsony szelleme ugyan lassan visszatért, hozott melegséget, megtartotta a szeretetet, de a kis harang hangja nem csendült fel többé. Nem volt, aki kivegye a ládika mélyéről és keze melegével összeforrassza bánattól megrepedt szívét és ismét lelket öntsön belé. Lassan feledésbe merült, a létezése is, a gyerekek gyerekei már nem is tudtak róla, hogy volt valaha.

A lelke mélyén a harangocska a hitét megtartva abban bízik, hogy talán eljön majd egyszer az a karácsony, amikor valaki ismét kiveszi a varródoboz mélyéről, talán kicsit megfényesíti, és talán olyan is lesz a házban, aki a díszes karácsonyfára akasztja őt, éppen az angyalkát formázó csúcsdísz mellé.

És mit tegyünk addig mi, amíg ez megtörténik? Minden adventi napon higgyünk abban, hogy a kis harang Szenteste visszatér és újult erővel, még harsogóbban fogja hirdetni az összetartozásunkat. Finom hangocskája betölti majd az otthonunkat, megérinti a szívünket, és lángra gyújtja azt a fényt, amely megóv bennünket a magánytól és megtartja bennünk az égiektől kapott, egymás iránti mindent elsöprő, kifogyhatatlan és örök szeretetet.

Sári Edina