Lehet,  hogy az egészet csak álmodtam. Bár mégsem, mert ha átmegyek a másik szobába,  ott az érem.

No nem is  egy,  de a legemlékezetesebb, a Wizz Air félmaraton befutóérme is ott  fénylik a többi között. És ha felemelem a karom, hát igen még érzékeny.

Tavaly   májusban voltam  65 éves.

Úgy  éreztem, elhagyva  a munkát, tele  tervekkel - no ebben soha nem volt hiány -, készülök a következő  harmincra. 

Lányomtól kaptam egy  pólót, amit saját kézzel festett és rajta volt  a hosszú élet titkai között az utazás, a tánc, síelés, festés, no és a futás. Ezek mind kedvenc  hobbijaim.  

A  futás  alapjaiban nem olyan régen kezdődött, úgy fél évvel a születésnapom előtt, merthogy állandóan valami megfoghatatlan fáradtság vett rajtam erőt. És  valahogy   az  életkedvem is  mintha   akadozott  volna.  Számomra  ez  furcsa  volt, mindig  tele  voltam energiával, ezért szép lassan  elkezdtem  futni, hátha  segít.

Az eleje kicsit  döcögősen ment, de  aztán hozzászoktattam magam, hogy átszaladok a Városligetbe, teszek egy-két kört.  Májusra olyan  jól ment, hogy  elindultam egy  10 és  egy  12 km-es  versenyen és gondoltam, ha ilyen jó lesz, akkor még egy 15 km-es is   belefér majd a félmaraton szeptemberben. 

Júliusban fantasztikus élmény volt Korzikán hegyet mászni. Úgy  éreztem, ide nekem a  fél világot.   Mire  hazaértem  otthon  várt  a  szokásos   behívó  a mammográfiára, a hónap végére, egy  pénteki nap késő délutánra. Hát igencsak meditáltam  hogy  elmenjek-e,  mivel  rajta  volt  hogy   65 éves  korig.  De  elszaladtam, gondoltam, na ezzel le is  tudom,  aztán ezzel sem lesz gondom. Másnap 15  km-es  versenyt futottam  hatalmas  örömmel, majd  csomagoltam, irány Mártély a festőtábor.

És a negyedik napon  ülök  egy  szénaboglyán elmélyülten  festek és megszólalt a  telefon…

Mit is mondjak,  a kedves hölgy  a  túlsó végén  invitált, hogy ugye be tudok menni megismételni a vizsgálatot. Mondtam nem,  merthogy  festek, meg két hét múlva megint  festek.

Addig erősködött, megígértem. Hétfő  délután, ahogy feltették  a  leletet kinagyítva minden világossá vált.

Valami nagy üresség volt bennem, mert  láttam  fehéren-feketén a  röntgenfelvételen  a  daganatot, a csápokat.

Fogalmam sem volt, mi fog történni, mit is kell csinálni. 

Irány mindjárt az ultrahang és a doktornő egyből közölte, ez ugyan rosszindulatú szúrhat-e, sőt már a nyirokcsomóknál is  lát valamit. No hát szúrjon. Eredmény három nap múlva. Tényleg  rosszindulatúnak látszott az már  előre, ugye megyek  tovább az onko teamhez. No azt már nem! mondom én, nem érek rá van még  három futóversenyem   beregisztrálva  és  egy  hegyi túrám.

A   doktornő odajött, megsimogatta  a vállamat és  azt mondta  semmi gond  majd  egy év múlva megcsinálja, de ez most itt nagyon komoly  dolog. 

Hát  így  kezdődött.

Még lefutottam  az Iron Girl 10 km-es  versenyt, könnyezve nagyon nehezen. A másodikra nem mentem el és a félmaratont töröltettem, illetve  azt mondták,  eltehetem a következő évre. Később  ez  volt  az egyik legnagyobb  terv, addigra meg kell gyógyulni.

Férjemnek  csak akkor mondtam el mindent,  amikor az összes lelet, papír megvolt, mellrák nyirokáttéttel.

Szeptember  1-e  már a kemoterápiás  székben talált.  És a 8. napon már   futottam. 

No nem sokat és ahogy  bírtam. Szédülve, gyengén  és akkor  úgy éreztem, amíg tudok futni, lesz értelme mindennek. És  bár  a kezelések egyre  keményebben éreztették hatásukat, amikor  a „kegyetlenke” kicsit elmúlt, folyamatosan futottam. 

Igaz  fájtak a csontjaim, az izületeim, szédültem, de hihetetlen erőt  adott, amikor látva másokat is, hogy futnak, futottam. Az  ötödik  kezelés után a rosszullét nem akart  elmúlni. És akkor  közöltem  az orvossal, ha az életminőségem ennyire  leromlana hogy nem tudok  futni, nem kérek többet a kemóból.

Orvost és  kórházat  váltottam. 2016.január 4-én  bal oldali mastectómia  az összes nyirokcsomó  eltávolításával. A  12-ből még 7 mindig rákos  volt. De  legalább  kint  voltak.

Jellemző  rám és  ezt a  betegtársak mesélték, amikor az orvos a műtét után odajött és   kérdezte, hogy  vagyok, azzal a kérdéssel válaszoltam, mikor mehetek síelni. A varratok  8 hétig bent voltak, de én már az orvos  engedélyével igy is futottam.

Magamnak is alig mertem bevallani,  hogy  azért húz a nyirokcsomók helye  és a karom bizony  fájdogált. De  úgy éreztem, megint élek és a futástól visszakapom a fizikai erőnlétemet, a többit meg én hozzáteszem. 

Egyébként meg a szobámban, az ágyam mellett volt egy kisasztal, azon a túracipőm, futó zoknim, pólóm, ecsetem és minden, ami a való világot és az általam  szeretett  dolgokat  megtestesítette. 

És  végig  futottam a  sugárkezelés  alatt is.

Még nem  volt  vége a kezelésnek, de elindultam az első 12 km-es versenyen májusban. 

Adtam magamnak 3 nap szabadságot, nem mentem el a kezelésre. Utólag  bevallottam az orvosnak. Nem, nem azt mondta, hogy hát akkor nem  használ a kezelés, azt kérdezte mennyi idő alatt  futotta le.

Májusra  minden véget ért. Innen már csak az általunk hormonbogyónak  nevezett tablettát  kellett szedni. Próbáltam alkudozni  az orvosommal, de aztán megegyeztünk.  Megígérte, hogy mindenképpen fogok tudni futni, ha az egyiknek nagyon rossz a mellékhatása, cserélünk.  Sőt azt is mondta, ne is higgyek azoknak a papíroknak, amik  a  dobozban vannak. Na jó, innentől kezdve nem olvastam el, mi van ráírva.

És  augusztus  6-án, napra pontosan egy évvel azután, amikor a diagnózist megtudtam és  hét hónappal  a  műtét  után, 66 évesen lefutottam életem  első  félmaratonját, azaz  21  kilométert.  

És szeptember 11-én ismét félmaratont futottam több  ezer emberrel Budapest utcáin, azt  amit  egy  évvel  előtte törölni kellett.

A Szabadság  hídnál a lányom várt egy nagy molinóval, ráírva „Anya,  sikerülni fog  a  21 kilométer”. De  nem adhattam  fel, mert  előtte már megkeresett a  BSI,  ha  beérek,   mint a legidősebb,  igazi  első  félmaratonistával  riportot készítenek. 

BEÉRTEM.

Szinte  hihetetlen érzés  volt.  Ennyire  feszegetni  a határokat.  Megvolt  a  riport is és azóta több  tévécsatornán is leadták.

A  futás  életem  része  lett. 

Ha  nem  lettem  volna  rákos, talán  soha nem kezdem el, mivel a fáradtságon kívül  semmilyen tünete nem volt. De  hatalmas célt és kitartást adott ez alatt a majd egy év alatt. 

Csökkentette  a  kezelések néha  elviselhetetlen mellékhatását, nem híztam meg, nem vesztettem el az életbe  vetett hitemet, optimizmusomat.

Jelenleg  onkológiailag negatív  vagyok. És   bele  sem merek gondolni,  ha azon a  péntek délutánon nem megyek el a mammográfiára...!

Végtelen hálás  vagyok orvosaimnak, akik inkább  biztattak, mint visszatartottak  a  futástól.

No igen, mindenképpen jól jönne egy  spéci  sportmelltartó,  mert  egyelőre megmosolyogtató, mire összeállítom futáshoz mindenféle pótlásokból a bal  dekoltázsomat.

Egyébként nem gond, nem is  zavar,  talán nem is kérek helyreállítást, kiválóak  az Anitában vásárolt melltartók. Holnaptól  a  versenyeken  a  Rákliga  színeiben indulok.

A lányom nagyon büszke  rám, a következő  versenyen együtt indulunk. Szeretnék jótékony futó lenni, példát mutatni az úton lévőknek. Nincs lehetetlen, nagy  célokat  kell kitűzni és soha nem feladni… ez az egyetlen  útja  a  rákból  való gyógyulásnak.

 Ignácz Magdolna

  Ilyen boldogan értem célba 66 évesen, berepültem!