Egyik téli napon, amikor az ónos szitálástól jegessé vált Budapesten kiszálltam a metróból a Délinél, ahogy mentem a mozgólépcső felé, egy hátulról jó hatvanasnak tűnő nőt kerültem ki. Csak megszokásból vettem lendületet, mert különben nem időre mentem, nem siettem.

A szemem sarkából, egy villanásra tűnt fel, hogy a mínuszok és a csúszós útviszonyok ellenére egy „a kínainál” kapható, vékonytalpú, bordó műbőr klumpában araszolgat a tömeg közepén.
A bokája, ami kivillant a bőszárú, fekete dzsörzé nadrágból, cipónyira dagadt, lábfejét fehér pamut zokni borította.

Visszavettem a lendületből, kicsit lemaradtam és belekarolva felsegítettem a mozgólépcsőre.

Meglepetten felém kapta a fejét, de nem ellenkezett. Amikor leléptünk, megkérdeztem, elkísérhetem-e a Kékgolyó utcába?
Nem igazán csodálkozott a felajánlkozáson, csak rám nézett és biccentett.

A lépcsőn, az Alkotás úton, és az Intézetbe vezető meredek utcán némán kaptattunk felfelé. Szuszogott, láthatóan erőlködött, de nem panaszkodott, nem káromolt, se istent, se embert.

Egyet előreléptünk, majd’ kettőt visszacsúsztunk a tükörjégen, kapaszkodott a falba, meg belém, nem is tudom, egyedül hogy lett volna képes feljutni, mert nem annak a segélykérős típusnak látszott, aki addig lamentál, amíg valaki végül megszánja.

Egy teljesen átlagos, hatvanpluszos, „bármelyikünkanyjalehetne”, fehér hajú, nyúzott arcú, megtört tekintetű nő volt, akin láthatóan lötyögött a régen testre simuló kabát.

Akár a piacra is mehetett volna túróért, tejfelért, hogy otthon csuszatésztát gyúrva, jóleső örömmel, a konyha melegétől kipirult arccal várja haza az övéit, a frissen kisült szalonnapörctől illatozó, hosszú évek keserves munkájával megkeresett pénzéből törlesztett, lakótelepi lakásában.

De nem a piac volt a cél, mivel ő rákbeteg.

Ment kemóra, vagy sugárra. Azzal töltötte a fél napját, nem fényes arccal a sodrófát forgatva, tésztagyúrással.

Amikor célhoz értünk, a bejáratnál biccentett egyet, megszorította a karomat és bement. Nagyokat nyeltem, mert anyut kísértem ide utoljára, több mint négy éve. Az ő arca, tekintete, cipóra dagadt bokája is ilyen volt a vége előtt.

Na szóval! Most mindenkinek szemtörcsi, orrfúvás, mert jön a lényeg:

Nekem abban a pár percben teljesen mindegy volt, hogy a hölgy genetikai hiba miatt lett daganatos beteg, vagy helytelen életmóddal rátett még egy lapáttal az öröklődésre, kvázi „magának okozta-e” a betegségét, mert abban a pillanatban, ahogy megláttam, egy elesett, segítségre szoruló ember volt, aki egyszerűen csak túl akarja élni ezt az egészet, ami váratlanul rázuhant.

Mondhatjuk, hogy vigyázhatott volna, akár így lett rákos, akár úgy daganatos, de minek hibáztassuk? Attól sem neki, sem a társadalomnak, orvosoknak nem lesz jobb - a helyzet, a betegség ugyanaz marad.

Persze, mi emberek szeretünk mindent tisztán látni és értékelni, feketén-fehéren, főként, ha másról van szó, nem saját magunkról.
A bűnbakképzés a legmagasabb szinten folyó egyetemes emberi képzési forma, amit az egész világon elfogadnak esendő alapkompetenciaként.

Pedig a pellengérre állítás csak megszégyenülést okozhat, esetleg bűntudatot egy mártíromságra hajlamos embernél, de senkire nem hat konstruktívan a jövőbeni gyógyulási esélyekre vonatkozóan.

Ezért mindenkinek az a kutyakötelessége, akár orvos, vagy ápoló, esetleg civilszervezet munkása, tehát minden jóérzésű embernek, hogyha elesett, beteg embert lát, segítse őt a tudási szintjének megfelelően, lehetőségeinek számbavételével, mindenek felett a beteg érdekeit szem előtt tartva.

Természetesen a szakembereknek az is a feladatuk, hogy korrekt információkkal felhívják a figyelmet az egészségmegőrzésre és a betegségek kockázatának csökkentésére, de azt is csak az egyén, rajta keresztül pedig a társadalom egészének érdekeit figyelembe véve, nem pedig haszonszerzési célból.

Azonban a beteg emberrel szemben csak egyfelé, az emberiesség felé mutató, humánus teendőnk van: segíteni neki, megkönnyíteni a betegsége nehéz napjait, és ha lehet, mert tehetségünk van rá, elősegíteni a gyógyulását.

Sári Edina, elnök

Nézőpontváltó Egyesület