Simó Viviennél 21 évesen petefészekrákot diagnosztizáltak.

Megműtötték, kezelték.

Sokan segítették őt az életért vívott küzdelmében.

Meggyógyult.

Férjhez ment szerelméhez, Rippel Ferenchez, a világhírű artistához.

Petesejtdonációval kisfia született, aki nyáron múlt 5 éves.

Hogyan élte meg a betegséget, a gyógyulást? Erről vallott.

1. "Előjelek, előzmények:

Betegségem kálváriája húsz éves koromban kezdődött. Úgy gondolom, egész életemben az egészséges életmódot követtem, sportoltam, egészségesen ettem (bár azért egy-két meki becsúszott), nem dohányoztam, nem ittam...

Elég erős is volt az immunrendszerem, nem nagyon voltam beteges, ezért nem is sűrűn jártam orvoshoz, amíg nem éreztem egyre gyakrabban alhasi tájékon szúró fájdalmat. Egy ideig betudtam menstruációs görcsnek, de rájöttem, hogy ez egyre rosszabb lesz. Elmentem nőgyógyászhoz, aki hüvelyultrahang útján megállapította, hogy mindkét petefészkemben két-három centiméter átmérőjű ciszta látható!

2. Felfedezés, szembesülés a betegséggel, első gondolataim a diagnózis közlésekor:

Hosszú idő múltán végre sor került az első műtétemre, ekkor a ciszták már meghaladták a tíz centiméter átmérőt (vajon elrákosodhat, ha nem veszik ki időben???).

Laparoszkópos műtéttel eltávolították a daganatokat, csakhogy műtét közben az orvosok szembesítették a családomat azzal a ténnyel, hogy ez valószínűleg rákos daganat, és javasolt lenne, hogy a női szerveim kipakolásával fejezzék be a műtétet. (részletek az Életrevaló című könyvünkben!).

A műtét után három héttel később megérkezett szövettani eredményből sajnos bebizonyosodott, hogy rákos sejteket találtak a petefészkemben, amit ugyan kivettek, de úgy gondolták, hogy előfordulhat, hogy áttét keletkezett a szervezetemben. Ekkor szembesítettek azzal, hogy halálos beteg vagyok, ami ráadásul ilyen fiatalon akár egy év alatt elvihet! Hogy mit éreztem ekkor?

"Nem, én nem vagyok beteg, kivettek mindent, biztos nincs áttét, én jól vagyok, amit nem engedek, azt úgy sem fogják velem csinálni! Felejtsük el és menjünk haza, egy szót sem az akarok hallani az egészről!"  De biztos, hogy lélekben is megnyugodtam? Biztos, hogy tudom így tovább élni a megszokott életemet?

3. Alternatív megoldások:

A diagnózis kézhezvétele utáni három hónapos időszak a családom és az én számomra azzal telt, hogy alternatív vizsgálatok, kezelések segítségével be akartuk bizonyítani magunknak, hogy egészséges vagyok, és nem kell további műtét és további kezelések. Mik voltak ezek? Biorezonancia, somatoinfra, szelleműzés, energetika, mágneses terápia. Hogy van e bennem rákos sejt? Kiűzték-e belőlem, ha van?  Hitelt érdemlően nem kaptunk választ senkitől, de ha hittünk volna ezekben a módszerekben,, lehet, hogy már nem írnám ezeket a sorokat... (részletek az Életrevaló című könyvünkben)

4. Kinek mondtam el, a betegség felvállalása:

A betegségemről nem beszéltem soha senkinek, csak a szűk család tudta, viszont elhatároztam, hogy mindenkinek el fogom mesélni a történetemet, ha meggyógyultam. Így elkerültem azt, hogy bárhova mentem, mindig, mindenhol a rák legyen a téma, amiről utáltam beszélni.

5. Kezelések, műtétek közbeni-utáni érzéseim, gondolataim, hogyan éreztem magam testileg-lelkileg?

Elérkezett a második "kipakolós" műtétem, amikor eltávolították a petefészkeimet, csepleszt, mirigyeket.

Féltem! Féltem a változástól, féltem a fájdalomtól, féltem a klimaxtól, féltem a kórháztól. Mi lesz velem a női szerveim nélkül? Mi lesz, ha a kemotól kihullik a hajam? Hogy fog kinézni  az a hatalmas heg a hasamon? Mi lesz, ha tényleg nem lehet gyermekem?  És ez a valóságban mind-mind mindegy volt, mert a fő kérdés az az volt, hogy megmenekülök, életben maradok-e?  De akkor nekem ez eszembe sem jutott, ugyanis az számomra biztos volt!

Az akadályokat át kell ugyan ugranom, amik irtó magasak voltak, de legyőzöm és visszakapom végre a régi életemet –gondoltam. 

Nagyon abszurd dolgok fordultak meg a fejemben, minden negatív dolgot pozitívvá tudtam alakítani a gondolataimban, pl. "nem baj egy kis kemo, legalább ledobok pár kilót"!

A műtét után kiderült, hogy áttétem is volt, ezért fél évig kemot kaptam, hatot, tehát havi egyet  Ezt az időszakot megpróbáltam úgy átvészelni, hogy semmit nem csináltam másképp, mint addig.

Ami erőt adott, az hogy minden nap edzettem, nem hagytam el magam. Csak azt ettem, amit kívántam (párizsis zsemlét, rántott husit általában).  Hogy eltereljem a gondolataim, elkezdtem kirakni egy óriás puzzle-t.

6. Hogyan tovább?

Sokan kérdezik tőlem, hogy ezek után csinálok e valamit másképp? Nagyon sok oka lehet, hogy ez a kór kialakult bennem. Lehet orvosi mulasztás, lehet genetika, lehet a szellemvilág, de lehet lelki sérelmek miatt is. Abban biztos vagyok, hogy ma már nem követem el azt a hibát, hogy magamba fojtom a problémáimat!

Igenis ki kell mondani azokat, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, nehogy aztán daganat formájában kezdjen el bennünk összegyűlni, növekedni.

Ugyanúgy egészségesen élek tovább, de semmiképp nem fosztom meg magam az élet kínálta élvezetektől.

Jószolgálati naykövete lettem az egyik rákellenes alapítványnak, hogy az átéltekkel, megélt sorsommal segíthessek sorstársaimon. Jó érzés támaszt nyújtani azoknak a rettegő nőknek, akik most ugyanazt élik át mint én. Lelkileg megerősíti őket az, hogy ha én túléltem, ők is meggyógyulhatnak."

Simó Vivien, túlélő érintett