A ’70-es években úgy tanultuk, hogy a harcművészet azért más, mint a nyugati küzdősportok, mert filozófiai háttere van.

Abban a biztos tudatban izzadtunk, ütöttük a levegőt és egymást, hogy előbb-utóbb elérjük a megvilágosodást.

Nem értük el.

Közben persze abban bíztunk, hogy holnap vagy a jövő héten megtanuljuk végre azt a titkos technikát, ami legyőzhetetlenné tesz bennünket, faltuk a VHS kazettákon becsempészett, hangalámondásos akciófilmeket, belekóstoltunk a harcművészetek lágy tajcsi formáktól a kőkemény full contact rendszerekig tartó sokszínűségébe, megismerkedtünk a különféle harcművészeti stílusokra rakódott ezoterikus tanításokkal, és szegényebbek lettünk jó pár legendával.

A hagyományos harcművészetek szellemi háttere

Nagyon későn értettük meg, hogy a harcművészetek – bármit is állítsanak magukról – elsődlegesen önismeretre épülő pedagógiai rendszerek. A hagyományos harcművészetek pedig azért hódították meg a világot, mert úgy alkották meg őket a 19. és 20. század fordulóján, hogy összhangban legyenek a korabeli japán iskolarendszer tananyagával, oktatási-, nevelési céljaival, és módszertanával. Azzal az iskolarendszerrel, aminek Japán üstökösszerű felemelkedése köszönhető. A hagyományos harcművészetek egyik alapvető célja, hogy segítse a diákok iskolai előmenetelét – ami elég messze van a jelenlegi, a ketrecharcos összecsapások bűvöletében élő, magát harcművésznek tekintő közegtől. 

Versenysport és harcművészet

Ma a legtöbben kicsit egzotikus, távol-keleti eredetű küzdősportoknak tekintik a harcművészeteket, aminek több oka van. Az egyik, hogy a harcművészet alapja a gyakorlati alkalmazás. Minden harcművészet – még a legelvontabb, ezoterikus rendszer is – azt hirdeti, hogy az általa tanított technikák éles helyzetben is eladhatók, és számos harcművészben ég a vágy, hogy ezt bizonyítsa. A másik, hogy Kano Dzsigoro, a dzsúdó megalapítója a nyugati sportok mintájára hozta létre saját rendszerét, amelyben a verseny – és a sportversenyek szellemi hátterét adó 19. századi nyugati filozófia – komoly szerepet játszott. Ez alaposan felforgatta a harcművészetek világát: ma már alig találunk olyan irányzatot, amiben ne rendeznének versenyeket. A bajnokságok legalább olyan jelentős szerepet játszottak a harcművészetek elterjedésében, mint a távol-keleti akciófilmek.

A versenysport ma

A versenyzés azonban kétélű fegyver. A megmérettetés eszközéből napjainkra cél lett. Ma már nemigen találunk versenyzőt, aki játéknak tekintené a sportot. Aki kicsit komolyabban veszi, kőkemény munkáról beszél: edző és versenyző egyaránt. Ami régen szórakozás volt, mára a szórakoztatóipar részévé vált. Azzal, hogy a harcművészetek a versenyzés felé fordultak, ugyanúgy elveszítették szellemi hátterüket, ahogy a nyugati sportok is.

De ez egy természetes folyamat eredménye. Ahogy a 20. században lassan megszűnt a dinamikusan terjeszkedő nyugati társadalmak hegemóniája, úgy erodálódtak az amatőr sportmozgalom szellemi hátterét jelentő értékek: a fair play, az egyenlő esélyek elve, a bátorság és a testi-lelki állóképesség erősítése, az önismeret, az ellenfél megbecsülése, a csapatmunka, a taktikai készségek fejlesztése. Csak a győzelem számít – és az eredményesség mércéje a pénz. Nem véletlen, hogy a doppingszerek használata mára a hobbisták körében is általánossá vált. A gyors eredmény kényszere mindent felülír, és a legtöbb embernek nincs kedve, ideje a jóval lassabb, hagyományos utat választani.

Harcművészet és pedagógia

Azonban a harcművészet, mint már mondtam, önismeretre épülő pedagógiai rendszer. Az önnevelés eszköze. Aki harcművészetet gyakorol, ugyan nem lesz semmiféle titkos ezoterikus tudás birtokosa, de azonossá válhat önmagával. A harcművészet arra tanítja az embert, hogyan aknázhatja ki maximálisan a saját erőforrásait. Sok szempontból más, mint a versenysport, nem egy bajnokság vagy egy kupa megnyerése a cél, hanem az, hogy életünk minden pillanatában száz százalékos teljesítményt nyújtsunk.

A harcművészet eszköznek tekinti az öregedést. Nem küzd ellene, hanem alkalmazkodik hozzá. A harcművészetben megjelenik a modern pedagógia két alapelve: a lifelong learning és a learning-by-doing.

A hagyományos harcművészeteket – a dzsúdót és a karatét – eredetileg iskolai tantárgynak szánták. Anyagukat, módszertanukat a korabeli iskola követelményeinek megfelelően állították össze, ami felett mostanra eljárt az idő. De ha a mindenkori iskolarendszer tananyagát, oktatási-, nevelési céljait és módszertanát tekintjük kiindulópontnak és ennek megfelelően alakítjuk át a rendszert, a harcművészet a modern iskolai oktatás hasznos eszköze lehet.

R. Szabados Tamás,

4. danos ninjutsu mester

Modern harcművészet az iskolai oktatásban című könyv szerzője,

Modern harcművészet az iskolai oktatásban

További információ: http://modernninjutsu.eu/