Egyesületünk Sári Edinát kérdezte új könyvéről, a már országszerte kapható MeNŐpauza című nőregényről.

 

„ A klimax nálam egy csütörtöki napon kezdődött.

Akkor már nem volt pénzünk fűtésre, a főgáz rég kikapcsolta a központit, ezért a színház legkisebb irodájába húzódtunk az egyetlen elektromos radiátor köré.

Csak a kapucnit toltam le a munkahelyemen, és kabátban, szinte az egész testemmel a fűtőtestre tapadtam, megküzdve a kiáradó meleg minden köbcentiliteréért. A kollégák szintén, a főnök viszont az ablaknál ült, ami zárva volt ugyan, de a hideg kúszott be a gitteletlen réseken. Ő bírta hideget, a kőszívűek ilyenek.

Hideg március vége volt egy hosszú, kemény tél után, amikor már minden női lélek a langymeleget, a madárdalt, a tarka szirmokat bontogató újjászületést, a szerelmes tavaszt várta.

 

Ebben a fogvacogtató helyzetben egyszer csak kényelmetlenül melegem lett, a forróság elöntötte a testemet, a homlokomon, a hátamon folyt az izzadtság. Mondtam az ablaknál ülő igazgatónak, hogy nyissa már ki, erre gonoszul mosolyogva visszakérdezett, hogy na mi van, csak nem banyakór? Felhorkantottam, és mint a szurikáta, kiegyenesedtem, és kikértem magamnak a gyanúsítgatást.

Egy hónap híján negyvennégy éves voltam, szellemileg, fizikailag és mentálisan jól karbantartva, tehát még egyáltalán nem számítottam banyakór őkelmére.

Ő csak idétlenül vigyorgott tovább. És mit ad isten, neki lett igaza!

A klimax váratlanul, ravasz hőhullámokkal kerített be, időt sem hagyva a csodálkozásra, a rémületre, de a felkészülésre sem. 

 

A hőhullám állandó kísérőm lett a mindennapokban, otthon és a külvilágban, a munkában, a közlekedésben, a társas életben, a szabadidőm eltöltésében.

Attól a naptól fogva vörös fejjel, gyöngyöző homlokkal, a testemre tapadt, csuromvíz göncökkel kellett megküzdenem a harmóniát, az élet ígéretét magában hordozó, kedvenc évszakomra való várakozás élvezete helyett.

 

Egy idő után azon kaptam magamat, hogy mindenhol a szellősebb, kihaltabb, alacsonyabb népsűrűségűbb helyeket keresem, ablak/ajtó mellé ülök, inkább a huzatot, mintsem a kínos, mindenki érdeklődését felkeltő, csatakosra izzadt hajjal, pipacsképpel végzett bősz legyezgetést választva, amire sokatmondóan oldalba bökve egymást súgják a hátam mögött, hogy: „höhö, banyakóros!”. (Nem vicc, hanem tapasztalat: mindenkit elér az ellene való összeesküvés elmélete!)

 

Lassacskán észrevettem, hogy ebben a kórban nemcsak a férfiak szemében értékelődünk le, hanem mi nők, nem vagyunk sem toleránsak, sem szolidárisak egymással a változókorban. Ha egyikünk kinyitja az ablakot, és a süvítő északi szélbe tartva gyöngyöző homlokát nagy élvezettel, és József Attilával együtt kiáltja a semmibe, hogy „Levegőt!”, a másik azonnal ráugrik, visszazárja és jól hallhatóan banyákkal tarkított nyanyasággal, és egyéb sanda megjegyzésekkel illeti nőtársát.

Tehát, hölgyeim, egymásban sem bízhatunk, ezért mindenekelőtt magunknak, magunkkal, magunkban kell rendezni a sorainkat.

Elsőként is be kell szereznünk egy szívbéli barátnőt, aki megért minket, és vigasztal. Jó, ha ez a barátnő, már régtől fogva van, ismer és ennek ellenére még szeretni is bír minket.

Másodsorban a párunkat kell magunk mellé állítani a mi kis házi csatánkban. Mi nők nem szeretünk harcolni, de most igenis fel kell venni a kesztyűt! Nem az idővel, vagy annak a múlásával, mert az megállíthatatlan, hanem elsősorban a gondolatainkkal, beidegződéseinkkel, a hozzáállásunkkal.

És a tetteinkkel, hölgyeim, mert a klimax beköszönte a végső gongszó az életmódunk jobb irányba terelésének. Ha eddig Churchillel együtt szavaltuk fennhangon, hogy „no sport!”, ha csak a távirányítót emelgettük karizomgyakorlatként, ha csak a fotel-konyha távot tudtuk tíz alatt teljesíteni, amikor a sütő jelezte a mézes krémes harmadik lapjának elkészültét, ha eddig nem érdekeltek a nyúlkajának csúfolt teljes értékű étkek, a pozitívabb gondolkodás, akkor most ütött az óra!

 

Ha nem változtatunk, és nem állunk a saját változásunk élére, akkor alulmaradunk, és belőlünk lesz az a zsémbes, sajátmagát elfogadni, elfoglalni nem tudó, és ezt a környezetére kivetítő, irigy banyanyák egyike, akiket mindig is utáltunk, szánakoztunk rajtunk, de mindenképpen kinevettünk a hátuk mögött.

 

Ha senkire, sem közeli barátnőre, nőtestvérre, kolléganőre, sem a mellettünk lévő férfira nem számíthatunk, akkor szakembert kell keresni és punktum! Egyedül ugyanis nem megy. Illetve megy, csak nagyon nehéz, és sok lelki sebesülés árán juthatunk el az önelfogadásig, megnyugvásig, ahhoz pedig rövid az élet, tisztelt hölgyeim! 

 

Az eltelt hét év során a barátnőim, kolléganőim is követtek a változókor, illetve banyakór rögös útján, ki könnyedén véve az akadályokat, szinte meg sem érezve azt, ki pedig nagyon megszenvedve, orvosi asszisztencia mellett.

De ami közös volt bennük mégis, az a nőiségük elvesztésétől való félelem.  Hét év, és egy majdnem lezárt változókorral a hátam mögött kijelenthetem, nem veszítjük el a nőiességünket, csak átalakul. Ahogyan nemcsak mi, hanem a körülöttünk lévő világ is állandó mozgásban van, semmi sem állandó.

Csak egyvalami. A szeretet.

Az a szeretet, amivel mi vehetjük körül a családunkat, barátainkat, és amivel ők tehetik elviselhetőbbé és igenis széppé számunkra a változó korban az életet, és saját magunk elviselését.

 

Az utóbbi évben sokat gondolkodtam azon, hogy írni kellene erről egy olyan könyvet, ami érzelmi mankót ad a nők kezébe, és kerestem is ilyeneket, de csak orvosi tanácsokra, javallatokra bukkantam, semmi olyanra, amit én is szívesen fogadtam volna. Kellett volna azokba valami színes, valami szagos, valami vicces, valami sírós, egyszóval: valami ÉLET.

 

És akkor egyik nap kitaláltam a megváltó szót: MeNŐpauza! Egy-két hétig ízlelgettem, mondogattam, a barátaimnak tetszett, a nőknek felcsillant a szemük, igen, ez kell nekünk, nem az ósdi, beskatulyázó menopauza! Egy trendi változókor, amit átélve egy új szintre emelt, minőségi korba lépünk, amit egyáltalán nem kellene szégyellnünk!

És megírtam Niko történetét, aki te vagy, és én, meg ő, szóval, mi nők, mindannyian. És hogy mi a meséje a MeNŐpauzának?

 

Íme, a főhősnő Niko, illetve mindannyiunk története:

Komoróczy-Gál Nikoletta egy 42 éves, igazi XXI. századi nő, aki egy 23 éves orvosi egyetemista fiú (Miki), egy 16 éves gimnazista lány (Lilikém), és egy 14 éves általánost végző fiú (Kisbandi) édesanyja. Férje, Bandi 3 évvel fiatalabb nála, aki csak a két kisebb gyerek édesapja. Zuglóban laknak egy családi házban. A család tagjai sikeresek, jól élnek, szeretik egymást, bizalmas a kapcsolatuk.

A Nikonak becézett főhős barátnőjével trendi „mindenmentes” cukrászdát vezet Zuglóban, és igényes művészeti rendezvényeket szervez. A regény elején szerzi meg oklevelét egy divatos budapesti akadémián művészeti menedzser szakon.

 

Ebbe a hétköznapi idillbe egyszer csak beüt a krach. Niko egyik napról a másikra kedvetlenné, életunttá, fáradékonnyá válik. Migrénnel küzd, alvászavarai lesznek, menstruációja rendezetlenné válik, kajakómákba esik, zugivó lesz, visszaszokik a cigarettára. Munkája mellett hanyagolja a családját is, mert szinte fizikai fájdalmat okoz a velük való törődés.

Az intim házastársi kapcsolat is kárát látja az ő főként pszichés lerobbanásának, szexmegvonásban részesíti a férjét, aki eleinte megértően fogadja ezt, de a későbbiekben máshol keres vigaszt, ami még inkább elkeseríti az önmagát (is) nehezen elviselő nőt.

 

A bomba a Dolce Vital nevű cukrászdában robban, amikor Niko egy jól fizető, ám gusztustalan kuncsaftot kirúg az irodájából. Hazamegy, az ájultságig leissza magát, miközben férje és barátnő-kollégája már a rendőrséggel keresteti.

Ez kissé észre téríti, és elmegy a háziorvoshoz, aki a tünetek alapján menopauzára gyanakodva elküldi őt laborvizsgálatra és javasolja nőgyógyász felkeresését.

A zugivás-, dohányzás-, és az édesség addikció miatt Niko felkeres egy ismerős pszichiátert, s a vele való beszélgetés során felmerül benne a menekülés, a kilépés lehetősége ebből az élethelyzetből. 

 

Hova menne máshova, mint fiához, Mikihez, aki Rómában ösztöndíjas orvostanhallgató. Mivel Niko nem akarja a családja és a vállalkozása pénzét költeni az „elvonulásán”, ahogyan nevezi, ezért beáll főzőnőnek a Trastevere egyik XVIII. században épült villájába a fia professzorának apjához, Bernardo Bianchihoz, akinél kosztot, kvártélyt kap a munkájáért cserébe.

Niko izgalmas és sorsfordító tíz hetet tölt Rómában, ahonnan egy kis párizsi kitérő után kívül-belül megújulva, megtalált, új életcéllal tér vissza a családjához. A humorosan, pazar olasz ételleírásokkal, erotikával tarkított, nagy empátiával és emberismerettel, jó jellemábrázolással megírt történetben az olvasó átélheti a romantikus álmaiban megjelenő Róma hétköznapjait.

 

A romantikus regény után a szakorvosokkal (pszichiáter, szexológus, onkológus, paleoketogén táplálkozási tanácsadó) készített interjúk szinte mindegyikében elhangzik: „Ez fejben dől el”. Mit is jelent ez a mára már közhellyé vált fogalom?

Képzeld el, hogy az agyad egy számítógép, amely folyamatosan új és újabb parancsokat kap tőled. A kapott információkat minden megerőltetés nélkül magába fogadja és feldolgozza, majd aszerint irányítja a testedet, szellemedet, és azokra rezdül a lelked is.

Az utasításokat ennek a gépnek te adod, minden egyes gondolatoddal és elhatározásoddal.

Tehát, ha te elhatározol valamit, az agyad parancsként fogadja, majd a megfelelő könyvtárba helyezi azt várva, hogy megfelelő időben ismét elővedd és használd. Ha pozitív, elfogadó és megerősítő parancsot adsz, az agyad akként fogadja és használja majd életed során. Minél többször játszod le magadnak ezt a parancsnak nevezett üzenetet, annál inkább beépül a tudatodba, és észrevétlenül a sajátoddá válik.

A gondolatokból szavak lesznek,

a szavakból tettek,

a tettekből szokás,

és végül a szokás a jellemünk részévé válik.

Így lehet a nemszeretem banyakóros menopauzából változásokkal teli, trendi MeNŐpauza!”

 

A MeNŐpauza című nőregény kapható a

http://cserkiado.hu/regeny-eletrajz/menopauza-9789631298802-15253.html vagy a

https://www.libri.hu/konyv/sari_edina.menopauza.html , illetve dedikálva a

nezopontvalto@gmail.com címen megrendelve.