Kiszálltam a Délinél a metróból és ahogy mentem a mozgólépcső felé, automatikusan kikerültem egy nehezen mozgó, hátulról jó hatvanasnak tűnő nőt. A szemem sarkából, csak egy villanásra tűnt fel, hogy a mínuszok és a csúszós útviszonyok ellenére egy „kínainál” kapható, vékonytalpú, bordó, műbőr klumpában araszolgat a tömeg közepén. A bokája, ami kivillant a bőszárú, fekete dzsörzé nadrágból, cipónyira dagadt, lábfejét fehér pamut zokni borította.

Visszavettem a lendületből, bevártam és belekarolva felsegítettem a mozgólépcsőre. Felém kapta a fejét, és bár nem engedélyezte a támasznyújtást, nem is ellenkezett. Amikor fent leléptünk, megkérdeztem, elkísérhetem-e a Kékgolyó utcába? Nem igazán lepte meg a felajánlkozás, lerítt róla, hogy már csodálkozni is fásult, csak rám nézett és biccentett.

Az Alkotás út felé vezető aluljárólépcsőn, majd az Intézetbe vezető meredek utcán kaptattunk. A karomat szorította, erősen szuszogott, de nem beszélt. Kissé síkos volt a járda, egyet előreléptünk, kettőt majdnem visszacsúsztunk, erőlködött, kapaszkodott a falba, meg belém. Nem is tudom, egyedül hogyan lett volna képes feljutni, nem annak a segélykéregetős típusnak látszott.

Egy teljesen átlagos, hatvanpluszos „bármelyikünkanyjalehetne”, fehér hajú, nyúzott arcú, megtört tekintetű asszony volt, akin láthatóan lötyögött a régen testre simuló kabát. Akár a Fény utcai piacra is mehetett volna túróért, tejfelért, hogy otthon csuszatésztát gyúrva, jóleső örömmel várja haza az övéit, a frissen kisült szalonnapörctől illatozó, hosszú évek keserves munkájával megkeresett pénzéből törlesztett, saját lakásban.

De nem a piac volt a cél, mivel rákbeteg. Ment kemóra, vagy sugárra. Várakozással, vizsgálatokkal és reménykedéssel töltötte a fél napját, nem fényes arccal a gyerekek, unokák örömére gondolva, sodrófát forgatva, tésztagyúrással.

A bejáratnál biccentett egyet, megszorította a karomat és bement. Nagyokat nyeltem, mert anyut kísértem ide utoljára, majd’ nyolc éve. Az ő arca, tekintete, cipóra dagadt bokája is ilyen volt a vég előtt.

Na szóval! Most mindenkinek szemtörcsi, orrfúvás, mert jön a lényeg:

Nekem abban a pár percben tökmindegy volt, hogy a hölgy genetikai hiba miatt lett daganatos beteg, vagy helytelen életmóddal rátett még egy lapáttal az öröklődésre, kvázi „magának okozta-e” a betegségét, mert abban a pillanatban, ahogy megláttam, egy elesett, segítségre szoruló ember volt, aki egyszerűen csak túl akarja élni ezt az egészet, ami váratlanul rázuhant. Mondhatjuk, hogy vigyázhatott volna, akár így lett rákos, akár úgy daganatos, de minek hibáztassuk? Azzal sem neki, sem a társadalomnak, orvosoknak nem lesz jobb – a helyzet, a betegség és az azzal való együttélés neki és a hozzátartozóinak ugyanaz marad.

Persze, mi emberek szeretünk mindent tisztán látni, sőt, tisztázni, feketén-fehéren, főként, ha másról van szó, nem saját magunkról. A bűnbakképzés és a kioktatás a legmagasabb szinten folyó egyetemes, emberi „tanítási” módszer, aminek végtermékét, a bűntudatot, az egész világon elfogadnak kívánatos alapkompetenciaként. Pedig a pellengérre állítás csak megszégyenülést okozhat, esetleg bűntudatot egy mártíromságra hajlamos embernél, de senkire nem hat konstruktívan a jövőt tekintve.

Mindenkinek az a kutyakötelessége, akár orvos, vagy ápoló, esetleg civilszervezet munkása, tehát minden jóérzésű embernek, hogyha elesett, beteg embert lát, segítse őt a tudási szintjének megfelelően, lehetőségeinek számbavételével, mindenek felett a beteg érdekeit szem előtt tartva. Természetesen a szakembereknek az is a feladatuk, hogy korrekt információkkal felhívják a figyelmet az egészségmegőrzésre és a betegségek kockázatának csökkentésére, de azt is csak az egyén, rajta keresztül pedig a társadalom egészének érdekeit figyelembe véve, nem pedig haszonszerzési célból.

Azonban a beteg emberrel szemben csak egyfelé, az emberiesség felé mutató, humánus teendőnk van: segíteni neki, megkönnyíteni a betegsége nehéz napjait, és ha lehet, mert tehetségünk van rá, elősegíteni a gyógyulását.

Ez a Rákellenes Világnap egyik üzenete számomra.

                                                                                               Sári Edina, elnök                                                                                                      Nézőpontváltó Egyesület