Rákellenes Világnap, február 4.
Minden év február negyedikén van a Párizsban életrehívott, nemzetközi összefogással deklarált Párizsi Charta aláírásának negyedszázados évfordulója, és ami annak hozadéka, a Rákellenes Világnap.
Az első rákellenes világkongresszuson, 2000. február 4-én történelmi dokumentumot írtak alá egy világméretű összefogásról a halálos kór ellen. Ennek emlékére a kongresszus február 4-ét Rákellenes Világnappá nyilvánította. Az adatok szerint 8,2 millió ember hal meg évente daganatos megbetegedésekben világszerte, amelyből 4 millió ember 30 és 69 éves kora között, azaz idő előtt távozik!
A Rákellenes Világnap 2025-ben is a többéves „Close the Care Gap” kampány része lesz, amelynek célja az ellátásban meglévő egyenlőtlenségek csökkentése. Ennek fókuszában az áll, hogy mindenki egyenlő hozzáférést kapjon a diagnosztikai, kezelési és támogató szolgáltatásokhoz, függetlenül anyagi helyzetétől, lakóhelyétől vagy társadalmi helyzetétől.
Emlékezzünk daganatos betegségben elhunyt szeretteinkre a négy éve megosztott, személyes történetemmel!
CIPÓ
Kiszálltam a Délinél a metróból és ahogy mentem a mozgólépcső felé, automatikusan kikerültem egy nehezen mozgó, hátulról jó hatvanasnak tűnő nőt. A szemem sarkából, csak egy villanásra tűnt fel, hogy a mínuszok és a csúszós útviszonyok ellenére egy „kínainál” kapható, vékony talpú, bordó, műbőr klumpában araszolgat a tömeg közepén.
A bokája, ami kivillant a bő szárú, fekete dzsörzé nadrágból, cipónyira dagadt lábfejét fehér pamut zokni borította.
Visszavettem a lendületből, bevártam és belekarolva felsegítettem a mozgólépcsőre.
Felém kapta a fejét, és bár nem engedélyezte a támasznyújtást, nem is ellenkezett. Amikor fent leléptünk, megkérdeztem, elkísérhetem-e a Kékgolyó utcába?
Nem igazán lepte meg a felajánlkozás, lerítt róla, hogy már csodálkozni is fásult, nem is nézett rám, csak biccentett.
Az Alkotás út felé vezető aluljárólépcsőn, majd az OOI-be vezető meredek utcán kaptattunk. A karomat szorította, erősen szuszogott, de nem beszélt. Kissé síkos volt a járda, egyet előreléptünk, kettőt majdnem visszacsúsztunk, erőlködött, kapaszkodott a falba, meg belém. Nem is tudom, egyedül hogyan lett volna képes feljutni, nem annak a segélykéregetős típusnak látszott.
Egy teljesen átlagos, hatvanpluszos „bármelyikünkanyjalehetne”, fehér hajú, nyúzott arcú, megtört tekintetű asszony volt, akin láthatóan lötyögött a régen testre simuló kabát.
Akár a Fény utcai piacra is mehetett volna házi túróért, tejfelért az ismert kofához, hogy otthon csuszatésztát gyúrva, jóleső elégedettséggel várja haza az övéit, a frissen kisült szalonnapörctől illatozó, hosszú évek keserves munkájával megkeresett pénzéből törlesztett, saját lakásban.
De nem a piac volt a cél, mivel rákbeteg. Ment kemóra, vagy sugárra. Várakozással, vizsgálatokkal és reménykedéssel töltötte a fél napját, nem fényes arccal a gyerekek, unokák örömére gondolva, sodrófát forgatva, tésztagyúrással.
A bejáratnál biccentett egyet, megszorította a karomat és bement. Nagyokat nyeltem, mert anyut kísértem ide utoljára, majd’ nyolc éve. Az ő arca, tekintete, cipóra dagadt bokája is ilyen volt a vég előtt.
Na szóval! Most mindenkinek szemtörcsi, orrfúvás, mert jön a lényeg:
Nekem abban a pár percben tökmindegy volt, hogy a hölgy genetikai hiba miatt lett daganatos beteg, vagy helytelen életmóddal rátett még egy lapáttal az öröklődésre, kvázi „magának okozta-e” a betegségét, mert abban a pillanatban, ahogy megláttam, egy elesett, segítségre szoruló ember volt, aki egyszerűen csak túl akarja élni ezt az egészet, ami váratlanul rázuhant.
Mondhatjuk, hogy vigyázhatott volna, akár így lett rákos, akár úgy daganatos, de minek hibáztassuk? Azzal sem neki, sem a társadalomnak, orvosoknak nem lesz jobb – a helyzet, a betegség és az azzal való együttélés neki és a hozzátartozóinak ugyanaz marad.
Persze, mi emberek szeretünk mindent tisztán látni, sőt, tisztázni, feketén-fehéren, főként, ha másról van szó, nem saját magunkról.
A bűnbakképzés és a kioktatás a legmagasabb szinten folyó egyetemes, emberi „tanítási” módszer, aminek végtermékét, a bűntudatot, az egész világon elfogadnak kívánatos alapkompetenciaként.
Pedig a pellengérre állítás csak megszégyenülést okozhat, esetleg bűntudatot egy mártíromságra hajlamos embernél, de senkire nem hat konstruktívan a jövőt tekintve.
Mindenkinek az a kutya kötelessége, akár orvos, vagy ápoló, esetleg civilszervezet munkása, tehát minden jóérzésű embernek, hogyha elesett, beteg embert lát, segítse őt a tudási szintjének megfelelően, lehetőségeinek számbavételével, mindenek felett a beteg érdekeit szem előtt tartva.
Természetesen a szakembereknek az is a feladatuk, hogy korrekt információkkal felhívják a figyelmet az egészségmegőrzésre és a betegségek kockázatának csökkentésére, de azt is csak az egyén, rajta keresztül pedig a társadalom egészének érdekeit figyelembe véve, nem pedig haszonszerzési célból.
Azonban a beteg emberrel szemben csak egyfelé, az emberiesség felé mutató, humánus teendőnk van: segíteni neki, megkönnyíteni a betegsége nehéz napjait, és ha lehet, mert tehetségünk van rá, elősegíteni a gyógyulását.
Ezek a Rákellenes Világnap üzenetei számomra.
