Júlia nem akar a földön járni

 

Az embertől elvehetik minden földi javát, életére törhetnek, a testét bebörtönözhetik, megkínozhatják, az emberségét, a hitét, szerelmét, a semmi ágán lebegő, örök asszonyi létet soha senki nem tudja elkobozni.

 

Azokat Júlia már régen másnak adta, már nem ő rendelkezik vele, hanem a maga köré képzelt volt és új szerettei, a két évtizede bebörtönözött férje, akiről nem tudja, él-e, hal-e, a gyermekei, akinek a legidősebbje is még csak tizenkettő, az angina pectoris, akit baráti rangra emelve kér, vigye el innen, szabadítsa már meg őt e pokoli magánytól.

És a lelke Istené is, akit folyvást kutat. Az, hogy van, nem kérdés. Mert ab ovo már önmagában hordozza, de a kívül lévőt, a hatalommal rendelkezőt keresi, akitől néha kér, akit néha számon kér, amikor nagy néha sorsa kacskaringóit követeli újratervezni a mindenható dzsípíesze által.

Azt is csak belenyugvó, lelki elcsendesültséggel teszi, amibe burkolózva Júlia végigéli az elfogatását, kitelepítését és igen, a halálát. Halálos betegségét, angina pectorist, amit szinte barátnői gyöngédséggel emelget - mintha ötórai teára hívva őt, egy társas út részleteiről csacsognának –, s kérleli őt, vigye már el innen, a magányos földi létből, és a bőröndje fogantyúját markolászva demonstrálja, ő bizony már indulásra készen áll.

A halál azonban csak nem jön, ezért az Istent kutató szem az egyetlen lámpa pislákoló fényébe kapaszkodva reméli a megváltást, ami messze röpítené testét, amely rongyokba csavarva a puszta földön tengődik.

 

A lelki pakkjában ott az összes emléke még tiszteletesné korából, amikor férjével köztiszteletnek örvendett a faluban, benne a hét gyermekével töltött rövidke élet lenyomatai, és benne a didergő, kiéhezett asszonyi szív, aminek dobbanását az előadás alatt többször hallhatjuk.

 

Júlia gondolatai a huszonkét évre bebörtönözött férje emlékét élteti, elviselhetetlenül nem tudva, él-e, halt-e. A titokban viselt két karikagyűrű megszemélyesítése érezteti a nézővel, hogy ez az a két tárgy, ami őt még a valós világhoz köti, és ezek nem engedik, hogy elméje végképp megháborodjék.

Az anyai gondoskodás még a semmiben is, mint csibéit a tyúkanyó, körülveszi, dédelgeti hét gyermekét, gondolatai teremtő erejével varázsolva őket maga köré.

 

Az ablaktalan, szűk cella sötét falai kitágulnak Júlia képzelt társakkal folytatott párbeszédei által, és a szabadság friss fuvallata tisztítja meg az elátkozott helyiséget.

 

A halálos beteg Júlia képzelete istenhite által metaforákban újra életi a vele történteket, mert az értelme követeli a miértet, kell, hogy értelme legyen a sok szenvedésnek, a sok borzalomnak, ami vele és családjával történt, így lesznek az őket elhurcoló katonákból angyalok, a rabságból pedig Isten kiválasztott népének pusztai vándorlása.

 

A pszichológia tudománya ezt átkeretezésnek nevezi, amivel Faludy György (és sok ezer, meg ezer hadi- és politikai fogoly) is túlélte recski raboskodást:

„Velünk volt mindvégig a természet, a szférák dobhártyámon folyton-folyvást zenéltek, az ég alatt s hegyek közt könnyebbnek tűnt a rabság,”

 

A díszlettelen, kevés kelléket használó előadás az embert és a gondolatait a középpontba állítva, a néző képzelőerejét hívja társul a tragédia átéléséhez, amelyhez a fény- és hang effektek drámaisága biztosít idegenvezetőt.  

Ráckevei Anna Júliája megrázó erejű alakítás. A szív az ő fájdalmas megadásától összeszorul, a kéz pedig ökölbe a tehetetlenségtől. Júlia szeme, keze és hangja vetíti ki azt a belső díszletet, ami az ő képzeletében játszatja saját történetét.

 

Júliát mindenkinek meg kell ismernie, hogy hírül vigyék, az ember nem azért született a Földre, hogy ilyen borzalmak történhessenek, és azért, hogy ilyen borzalmak ne történhessenek meg soha többé. 

 

 Sári Edina

Információ, jegyvásárlás: http://pestimagyarszinhaz.hu/julia/

 

 

 

 

Átkeretezés a művészetben és a mindennapokban

 

A Mindennapi Pszichológia weboldalán található praktikus, tömör meghatározás alapján az átkeretezés "olyan gondolkodási folyamat, amely révén egy dolog az addigitól eltérő jelentést kap".

 

De vajon mit takar valójában ez az elvont, száraznak tűnő fogalom, mi a személetes jelentése az örömökkel, fájdalmakkal, kihívásokkal, tragédiákkal teli, hús- vér mindennapokban?

 

Ha azt kérdeznénk, vajon mi van előbb, érzelmeink megjelenése, és az azt követő érzés–érzékelés vagyis a gondolkodás folyamata, vagy a gondolatok születnek meg elsőként, és ez követik az érzelmi reakciók, sokan ez utóbbit választanánk.

 

Mindennapi megélésünkben az érzések valahogy „csak úgy, maguktól" támadnak, amit aztán gondolatban tovább fűzünk-élünk, örülünk, bánkódunk rajtuk.

 

A pszichológiában az 1970-es években lezajlott úgynevezett kognitív fordulat ezzel szemben egy érdekes jelenséget tárt fel: a mélyebb betekintés alapján még érzelmeink megszületése előtt lezajlik egy - többnyire öntudatlan - értékelési-értelmezési, tehát gondolkodási művelet. A megélt jelenségeket ez az első szűrő kategorizálja, majd hozzáad egy emocionális színezetet: "ez jó", vagy "ez rossz "; és ezt az értékelést képezik le, színezik tovább korábbi tapasztalataink, hiedelmeink alapján az érzelmeink.

Vagyis az érzés megszületésében a kogníciónak, a gondolkodásnak meghatározó szerepe van: "ahogy gondolkodsz, úgy érzed magad".

 

"Nincs a világon se jó, se rossz: a gondolkozás teszi azzá." Arany János fordításában Shakespeare jól ismert sorai ugyanezt írják le; de a kognitív pszichoterápia jelmondatán túl ez a mondat az egyik legősibb, a lélek működésének mély megértésén alapuló filozófiai irányzat, amely a Buddhizmus kvintesszenciájaként is tekinthető.

 

Nincs a világon se jó, se rossz...

Hogy ez jó-e, vagy rossz, attól függ, honnan nézed!

 

Na, várjunk, várjunk! – hökkensz meg most.

Nincs rossz a háborúban, deportálásban, indokolatlan bebörtönözésben, az embernek ember általi válogatott megalázásaiban?! Vagy akár egy halálos betegségben?! A Gulág, a rák, mind "attól függ"?! Minden relatív?

 

Vannak helyzetek, amikor hétköznapi, megszokott, bejáródott viselkedési mintáinkkal egy helyzet elviselhetetlenné válik. Van úgy, hogy a külső körülmények megváltoztathatatlansága miatt kiúttalanná, kilátástalanná is.

 

Ilyenkor egyetlen eszköz marad.

 

Egyetlen eszköz: az emberben élő Isten-Képmás, a Teremtő, az Önmagát Meghaladó Alkotó Kreatívitás: ("Majd azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra..." Ter.1,26 .)

 

Amikor minden külső veszni látszik, fájdalmasan varázslatos transzformációban előbújik a belső határtalan gazdagsága.

A helyzetek önmaguktól átértékelődhetnek: a rák többé nem halálos kór, hanem döntés egy szellemhez, lélekhez harmonizált testi felelősségvállalásra. A gettó, a börtön nem a megfosztottság színtere többé, hanem a felidézhető és felidézett, megélt és megélhető valódi pillanatoké.

 

Ha az alkímia hagyományából bármi komolyan vehető, ha létezik bölcsek köve, ha van bármilyen elixír, ami a közönséges fémből aranyat, a puszta élésből megélést csinál, annak az egyik neve "átkeretezés".

 

Erről az ígéretről, erről a megváltásról, a vég közelében feltárult lét-öröm lehetőségéről szól a Júlia, Ráckevei Anna megrázóan szép alakításában.

 

Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichoonkológus