Nézőpontváltó® köszöntők

"A Nézőpontváltó® csapat tevékenysége arra irányul, hogy szemléletváltásra biztasson, és abban praktikusan segítsen. Felhívják a figyelmet arra, hogy az emberek álljanak önmagukhoz másként, mint addig! Vigyázzanak arra a testre, ami az övék! Próbálják az adottságaikból a lehető legtovább a lehető legjobbat kihozni! De ha mindazok ellenére mégis megbetegednének, akkor tudják, kikhez, hova fordulhatnak támogatásért, kik nyújtanak segítő kezet.”

Dr. Borbényi Erika, Szedlacsek Emília és Sári Edina köszöntő üzenete az oldalra látogatóknak.

 

Tovább olvasom

Szegedi szikra - Szegedi Nemzeti Színház - 1956. október 16.

Az 1956-os forradalom szikrája Szegeden, az egyetemen gyúlt ki. Ez a szikra volt az, mely nemsokára lángba borította az országot lelki, társadalmi és fizikai értelemben is.

 

Az ’56-os forradalom első fővárosi dokumentuma, a Budapesti Műszaki Egyetem Határozat című kiáltványa, mely október 22-én jelent meg az egyetemisták követelésének 14 pontjával, a következő szavakkal kezdődik: „Csatlakozunk a szegedi egyetemisták javaslatához és megalakítottuk az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem MEFESZ szervezetét.”

 

A MEFESZ ifjúsági szervezet volt 1956-ban, amely megtörve a kommunista ifjúsági szövetség egyeduralmát, kulcsszerepet töltött be a forradalom követeléseinek kidolgozásában, a forradalom és szabadságharc hangulati előkészítésében és elindulásában.

 

A MEFESZ így fogalmazta meg célját: „A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja.”

 

A szegedi egyetemen már a szemesztert is izgatott hangulatban kezdték a diákok, és megtörtént az is, amit korábban nem mertek volna: politikai kérdéseket vitattak meg egymás közt. Október 16-án az egyetem hallgatói a szokásos „fejtágító” gyűlések egyikét kezdték volna a BTK Auditorium Maximumában, amikor nem várt, bár a terem hőfokát tekintve nem teljesen meglepő fordulat következett be. Kiss Tamás és Lejtényi András a még üres elnöki asztalhoz állva azt javasolták: alakítsanak független szervezetet. A már amúgy is forró hangulatban érkező mintegy ezer diák a javaslaton kapva el is határozta, hogy ifjúsági érdekvédelmi szervezetet hoznak létre.

„A gyűlés úgy indult, mint ahogy a gyűlések általában. Mondják a magukét, mint a színházban, mi meg oda se figyelünk. (…) Valami kavarodás van az elnöki emelvény mellett. A szundikálók felébrednek, a beszélgetők elhallgatnak. Szokatlan látvány ez a zűrzavar az ilyen előre megrendezett gyűlésen. Feszülten figyelünk, s ekkor egy hang hallatszik a kavarodásból: A szegedi MEFESZ-t képviselem, engedjetek a mikrofonhoz. … Míg a párttitkár szól, mindannyiunknak ugyanaz jár az eszében: Ez a srác megőrült! Minimum kicsapják az egyetemről, de lehet, hogy börtönbe kerül … Istenem, ez is megőrült! – fut át az agyamon, amikor Mécs Imi tapsolni kezd az előttünk lévő sorban … A teremben teljes a fejetlenség… A terembe riporterek érkeznek, filmfelvevő gépek zakatolnak, reflektorok gyulladnak, s a kis szegedi kemény hangja betölti a termet: Műegyetemisták, magyarok! Hozom a szegedi egyetemisták üzenetét, s hozom a Szegeden tanuló lengyel diákok üzenetét is! Nektek itt hazudnak! Lengyelországban most söpör végig a szabadság szele… Aztán felolvassa a szegedi egyetemisták követeléseit, majd mintha elakadt volna, elcsuklik a hangja, már-már sírva fakad, mikor halljuk, hogy szaggatottan, majdnem dallam nélkül a Himnuszt kezdi énekelni. Mint benzinbe dobott láng, úgy terjed a teremben az ének, s mire végére érünk, új emberekké váltak ezek az átszellemült arcú, könnyes szemű, vigyázzba merevedett diákok…”

 

Dokumentumokkal bizonyítható az az eddig visszhangot nem kapott tény is, hogy Debrecenen kívül Sopron, Budapest, Veszprém, Pécs, Győr, Miskolc, Gödöllő, Mosonmagyaróvár és Eger egyetemi és főiskolai hallgatóit és oktatóit szintén a szegedi diákküldöttek forradalmasították.

 

Október 22-én, a forradalom kitörése előtti napon csatlakoztak a MEFESZ-hez a budapesti, miskolci, pécsi és soproni diákgyűlések. A budapesti nagygyűlés vendége volt a szegedi Kiss Tamás is. Október 23-ára az ország majd minden egyetemének hallgatói csatlakoztak a szervezethez.

A Szegedi Nemzeti Színházban október 16-án este a Szent Johannát játszották, amit később a visszaemlékezők az első szegedi tömegtüntetésként minősítenek.

Délmagyarország c. lap: „Szombaton este fél 8 órai kezdettel mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház G. B. Shaw: Szent Johanna című történelmi színművét Horváth Jenő főrendező rendezésében. Johannát Papp Teri, a főbb szerepeket pedig Kaló Flórián, Bicskey Károly Jászai Mari-díjas, Kormos Lajos, Kátai Endre, Károlyi István, Kovács János alakítja."

 

Az előadás után Bicskey Károly színművész a színház erkélyére kilépve elszavalta a Nemzeti dalt, amivel lángra lobbantotta a szegedi szikrát, amely aztán az egész országban hatalmas tisztítótűzként söpört végig, hogy röpke három hétre a szabadság ízével ajándékozza meg az embereket.

 

 „Áthallások és hatások

Tömegtüntetéssel ért föl a Szegedi Nemzeti Színház Shaw-bemutatója. A Szent Johannát október 6-án vitték színre, annak a napnak az estéjén, mikor – a Délmagyarország tudósítása szerint – délután

„Hatalmas részvét mellett temették el a párt nagy halottait", vagyis Rajk Lászlót és társait. Azon az esten többletjelentést kaptak Szent Johanna szavai: „És abbahagynád a harcot, amikor még angolok tapodják az édes Franciaország szent földjét?!" Amikor pedig az utójátékban Landvenu, a domokosrendi szerzetes jelenti a királynak, hogy Johannát föloldozták a boszorkányság vádja alól 25 év után, az eljárás ismertetését hallgatva mindenkinek az 1949-es pesti Rajk-per jutott az eszébe. „A tárgyaláson… csak úgy hemzsegett a sok hazugság, a szemérmetlen igazságszolgáltatásnak ebből a meggyalázásából … mégis az igazság derült ki, napnál fényesebben." E leleplezést hallgatva többször is fölcsattant a nyíltszíni taps – demonstrált a közönség." (Kisalföld.hu)

 

 

 

 

STAFÉTA PÁLYÁZATI FELHÍVÁS 2016. - Előtted az utódod!

Budapest Főváros Önkormányzata második alkalommal is meghirdeti a STAFÉTA pályázatot - a tehetséggondozás és a független előadó-művészet támogatása érdekében. A tavalyi évhez hasonlóan, a FÜGE Egyesület lebonyolításában, de az idei évtől nem meghívásos, hanem nyílt pályázat formájában.

A projekt célja a fővárosi független színházi kezdeményezések támogatása oly módon, hogy az elmúlt években munkájukkal kitűnő, fiatal, pályakezdő színházi alkotók és alkotói csoportok számára biztosít további megmutatkozási lehetőséget és anyagi forrást.

 

PÁLYÁZÓK KÖRE:

Alkotóművészek/magánszemélyek vagy alkotói csoportok/együttesek valamint a pályázat céljának megfelelő már működő szervezetek. Nyertes pályázó esetén a szerződés megkötéséhez szükség lesz lebonyolítói szervezeti háttérre.

 

PÁLYÁZAT TÍPUSA, LEÍRÁSA:

Nyílt pályázat, a pályázók köre minden olyan fiatal, pályakezdő színházi alkotó vagy alkotói csoport, aki az elmúlt néhány évnek köszönhetően már színházi referenciával rendelkezik. A pályázat a tervezett színpadi produkció szinopszisát, produkciós leírását valamint annak költségvetését tartalmazza a befogadó helyszín és a forráshiány feltüntetésével.

2017. február 1 – december 31. között megvalósuló új bemutatókra lehet pályázni.
A megpályázható és elnyerhető támogatás pályázónként maximum 3.000.000 Ft.

 

PÁLYÁZAT ELBÍRÁLÁSA:

A pályázat elbírálása két fordulóban zajlik. A beérkezett pályázati anyagokat a FÜGE stábja ellenőrzi és a formailag megfelelt anyagokat küldi tovább a felkért konzulensi kör számára.

A konzulensek a benyújtott pályázatok színvonala, a tervezett produkciók megvalósíthatósága, társadalmi hasznossága és művészeti értéke valamint a forrásigények nagysága alapján dönt arról, hogy az adott időszakban hány pályázót (maximum 15 pályázó) juttat tovább a kuratórium elé, ahol a végleges döntés megszületik és kiderül, hogy az adott évben kik kapnak lehetőséget arra, hogy színpadra állítsák a szükséges anyagi és infrastrukturális háttérrel a projekt-tervüket.

A felkért konzulensek az alábbi játszóhelyek, produkciós házak és ernyő-szervezetek képviselői:
Bethlen Téri Színház, Jurányi Ház, Manna, MU Színház, Műhely Alapítvány, Orlai Produkciós Iroda, Sín, Szkéné Színház, Trafó

 

A felkért kuratórium tagjai:

Szalay-Bobrovniczky Alexandra (Humán főpolgármester-helyettes- Budapest Főváros Önkormányzata)

Böszörményi-Nagy Gergely (főigazgató – Design Terminál)

Lőrinczy György (az Előadó-művészeti Bizottság tagja, főigazgató – Budapesti Operettszínház)

Mácsai Pál (igazgató – Örkény István Színház)

Szabó György (menedzser igazgató - Trafó)

Rozgonyi-Kulcsár Viktória (elnök - FÜGE)

 

A PÁLYÁZAT BENYÚJTÁSÁNAK IDEJE, MÓDJA ÉS ELBÍRÁLÁSA:

 

A pályázatokat 2016. szeptember 30-ig – az aláírt és beszkennelt pályázati adatlapot és annak szükséges mellékleteit - e-mailben kell benyújtani a stafetapalyazat@gmail.com  e-mail címre, „STAFÉTA – pályázat” tárgy megjelöléssel.

 

A pályázat kötelező mellékletei:

•       kitöltött pályázati adatlap
•       szakmai önéletrajz és referenciák
•       a produkció rövid leírása, rendezői koncepció (max. 2 oldal terjedelemben)
•       a produkció részletes technikai paraméterei, szcenikai leírása, infrastrukturális igénye
•       játszóhely befogadó szándéknyilatkozata
•       költségvetés-terv a létrehozásról a költség jogcímek pontos megjelölésével és az igényelt támogatási összeg feltüntetésével

Az elbírálás határideje és a hivatalos eredményhirdetés:

A pályázatok elbírálásának várható időpontja és közzé tétele: 2016. december 10-ig a FÜGE honlapján: www.fugeprodukcio.hu.

A STAFÉTA pályázati felhívás letölthető itt...

 A STAFÉTA pályázati adatlap letölthető itt...

Érdeklődés, információ: Antal Klaudia
E-mail: stafetapalyazat@gmail.com
Tel.: +3670/466 3889

 

 

Utolsó Happy Ending a Belvárosi Színházban!

2016. október 20-án utoljára tűzi műsorára az Orlai Produkció a Happy ending című, sztárszereposztással játszott prózai revüjét.

Gergye Krisztián rendező így mesélt a darabról: "Egy sikeres színésznő rákbeteg lesz, s ezzel fenekestül felfordul az élete, mert már nem az lesz a legfőbb gondja, hogy milyen szerepeket vállaljon vagy utasítson el, kivel játsszon, és mekkora gázsiért, hanem hogy túl tudja-e élni az élet által ráosztott főszerepet, a rákbetegséget, illetve milyen módon jut el a fináléig. Ez egy merőben új szerep a számára, amelynek rendezője maga a sors, és a darab arra keresi a választ, hogy dramaturgként kezébe veheti-e a saját élete feletti rende(lke)zést. Élete főszerepében sok mellékszereplő is kíséri, például három másik, szintén rákbeteg nő, akiket az első kemoterápiás kezelésen ismer meg. Négyüknek a betegség megközelítésének és az azzal való megküzdés módjának, és életútjuk tanulságainak egymással való megosztása, és azok egymásra rímelő összjátéka adja a főszereplő kezébe a kulcsot sajátmagához.

A főszereplő, Thalia – akit Hernádi Judit játszik – nagyon erős karakter, akit az első kemoterápián ér az igazi sokk, amikor szembesül azzal, mivel is jár a gyógyulásnak ez a fajta útja. Ő az, aki egyáltalán elkezd gondolkodni az élet nagy kérdésein, arra keresi a választ, hogy az ember meddig dönt a saját sorsáról, a saját életéről, és bár ez ijesztően hangzik, hogyan dönt a saját haláláról, illetve a halálának lehetőségéről, és hogy egy ilyen sorshelyzetben miként tud dönteni saját magáról. Ettől igazán izgalmas, és szerintem bátor is ez a darab, amit Anat Gov izraeli írónő írt a saját rákbetegsége alatt."

— Érdekes a történet szempontjából, hogy a főszereplőnek milyen rákja van?

 — Az előadás szempontjából érdektelen, az az érdekes, hogy egy végstádiumban lévő nőről van szó, akinek az utolsó pillanatban fedezték fel a betegségét, amikor már nem nagyon lehet tenni semmit. Amúgy az eredeti műben hasnyálmirigyrák szerepel, és sokat gondolkodtunk arról, hogy kell-e nekünk ezzel foglalkozni, vagy esetleg azzal, hogy négyük közül ki miért milyen rákfajtában betegedett meg, de a történet alapvetően nem is a rákról szól, hanem, hogy mi emberek hogyan gondolkodunk az életről és a halálról, illetve, hogy a halálról mennyire nem gondolkodunk.

 — Négy - mondjuk úgy - halálraítélt. Megcsillantja a darab az eutanázia lehetőségét is?

 — Nem, azt egyáltalán nem. A darab arról szól, hogy mennyire tabuként kezeljük a halált, és hogy mindenki - még a végstádiumos rákbeteg is - a saját halhatatlanságában hisz, ami gyógyulási szempontból lehet hasznos, ám az nem tesz jót a lelkünknek, hogy általában negligáljuk az a tényt, hogy egyszer meg fogunk halni, és nem leszünk többet.

— Ki fedezte fel a darabot? Ki hozta Magyarországra?

— Mátyási Bence és Köves Zsuzsa Izraelben talált rá Anat Gov izraeli, rákban elhunyt írónő darabjára. Megnézték, és azt mondták, ezt mindenképpen el kell hozni Magyarországra, hogy az itthoniak is lássák. Ezután elindult a munka, és kezdetét vette az együttműködés az Orlai Produkciós Irodával. Le a kalappal a producerek vállalása előtt, hogy az alapvetően és jó értelemben vett szórakoztatóiparon belül ilyen témát feldobnak a színpadra. Büszke vagyok rájuk, hogy fel merik vállalni, hogy legyen egy olyan darab, ami a közbeszédbe beviszi a rákbetegséget. Nagyon remélem, hogy a mondanivaló átmegy majd a közönséghez, nyitott fülekre és lélekre talál a helyzetek játékossága, és leveszi azt a súlyt rólunk, hogy erről ne lehessen gondolkodni és beszélni. Ezzel talán át tudjuk törni a hallgatás falát, mert az nem normális, hogy valaki megbetegszik, és arról nem lehet nyíltan kommunikálni, mert az egy titok, ami elzárkózáshoz, majd magányhoz vezet, ami lássuk be, nem emberhez méltó. De az érzés akár átcsaphat a másik végletbe, a mártíromságba is, tehát a betegség különböző szélsőségei abban a pillanatban, ahogy kimondhatóak - félek, beteg vagyok, meg akarok gyógyulni, segíts! -, tehát lehet beszélni ennek a megéléséről, a tapasztalatokról, akkor már mentálisan építkezni lehet, és az már a gyógyulás útja is lehet egyben. Szerintem erre lehet jó példázat ez a darab.

— Hogyan lettél a darab rendezője?

— Számomra roppant megtisztelő, hogy felkértek egy ilyen parádés szereposztású darabhoz rendezőnek. Azt gondolom, akik felkértek, tudták, miért engem bíznak meg ezzel, én meg érteni vélem, miért én kaptam meg a lehetőséget.

— És miért?

— Azért, mert van egy olyan fokú lelki szabadságom, amivel tág keretek között tudok mozogni, ezért roppant nyitottan és kíváncsian közeledem emberekhez, témákhoz, helyzetekhez. Azt vallom, hogy ennek a szabadságnak a birtokában nincsen olyan téma, aminél ne arra törekednék, hogy a lehető leghitelesebben ábrázoljam, illetve, ami engem fantasztikusan izgat, hogy a történet humor és dráma része folyamatos párhuzamban legyen, és egymásnak feszüljön úgy, hogy ne oltsák ki egymást. Mert, ha belegondolunk, az élet is így működik, különböző határok felé billenünk, és én ezeket a jól működő szélsőséget találom meg, és definiálom a néző számára - emiatt eshetett rám a választás.

— Mi fogott meg a történetben?

— Azok a kérdésfelvetések, hogyha életveszélyesen megbetegszünk, akkor hogyan döntünk, miről döntünk, dönthetünk-e a kezelésünkről, dönthetünk-e arról, hogy hogyan akarunk a betegségünk alatt élni, dönthetünk-e arról, hogyan akarunk meghalni, arról, hogy az orvosi protokollban szabályozottakhoz képest másként is kezeltetjük magunkat, illetve, ha belekerülünk egy egészségügyi mókuskerékbe, akkor abban a helyzetben hogyan viselkedünk, abból hogyan lehet, illetve lehet-e kilépni, van-e hozzá jogunk, bátorságunk.

— Érdekes a produkció műfaji meghatározása: prózai revü. Mit jelent ez?

— Ami a filozófia boncolgatáson kívül igazán jó a darabban, az éppen a műfaja, ami azt jelenti, hogy azon túl, hogy egy nagyon súlyos témakört jár körbe, mégis egyfajta minőségi szórakoztatást is ígér - zenével, tánccal -, mert egy színvonalas szórakoztatóipari közegbe emeljük azt. Számomra az a nagy kihívás, hogy az egész hogyan áll össze úgy, hogy egyszerre humoros is legyen, néhol ironikus, önironikus is egyben, de emellett hogy tud mégis hiteles lenni, mély, drámai és elgondolkodtató, de közben mégis szórakoztató, néha abszurd – tehát olyan, mint maga az élet. Arra törekszem, hogy kérdéseket vessek fel, amiket a függöny legördülése után, hazafelé menet mindenki a saját habitusának megfelelően fog feltenni magának, és bízom abban, hogy a választ is megkeresi rá, mert a darab erőt adott neki ahhoz.

 — A színészek hogyan élik meg, hogy egy ilyen, halálos betegségről szóló darabban szerepelnek?

 — Szerintem a próbák megkezdése előtt sokkal nagyobb volt a félelem, mint most, hogy már a történet sűrűjében járunk. Azt látom, hogy egyre inkább feloldódunk, egyre inkább merünk szabadok, merészek és játékosak lenni. Nem tartanám jónak, ha túlságosan beleélnénk magunkat a darab tragédia voltába, tehát nem gondolom, hogyha a Sztanyiszlavszkij módszerrel most hirtelen paranoid módon elkezdenénk rettegni, attól jobb és hitelesebb lenne az előadás. A színpadon szituációk vannak, amik bonyolódnak, emberi, érzelmi történetek zajlanak, mi itt és most nem egy kisrealista produkciót akarunk csinálni,  hanem ez végső soron egy olyan történet, amelyben a helyzetek egyszerre zenévé, vagy zenei helyzetté válnak, amelyek igényesen szórakoztatnak. Nyilván fekete humorú, abszurd lesz, de mégiscsak zenévé válik a tragédia, az pedig abban a pillanatban már egy elemelt szituáció, ezért egyfajta univerzálisabb gondolatot is tud képviselni és felmutatni a színpadon. Erre mondtam, hogy egyre szabadabban merünk játszani, szélsőségesednek a karakterek is – természetesen pozitív értelemben. Arra kell nagyon vigyáznunk, hogy ízlésesen tudjunk pengeélen táncolni, hogy a sírva nevetésen belül maradva tudjunk nevetni a tragédián, és sírni az abszurd helyzeteken, mert kell, hogy legyen valami oldása is az előadásnak a végén, hogy a közönség tehetetlenségéből fakadó frusztrációt enyhítsük, mert a humor gyógyító erejénél jobbat, kevesebbet tudok elképzelni.

— Apropó, közönség! Szerinted a nézők hogyan fogják fogadni ezt a darabot?

— A társadalom elvárásai, és a betegségtudat irgalmatlan súlyokat rak ránk, ezeken talán könnyít kicsit. De hogy hogyan fog reagálni a közönség? Csak remélem - mivel a darab remek, a színészek remekek -, hogy jól és értőn fogják fogadni, mert ma már nincsen ember köztünk, akit közvetve vagy közvetlenül ne érintene a rákbetegség. Ezért mondtam az előbb, hogy számomra ijesztő ez a fajta elzárkózás a téma elől, pedig az ember egyik legfontosabb dolga a születésén kívül a halála, és pont arról nem beszélni, nem gondolkodni, mi lesz, mit csinálok, mit szeretnék, illetve mit nem akarok, szinte bűn önmagunkkal és a szeretteinkkel szemben. A gyermek születése örömünnep, készülünk rá kilenc hónapig, beszélünk róla, óriási változást hoz az életünkbe. A másik végpont a halál - amire egész életünkön át készülünk, illetve éppen ez az, hogy nem –, amiről lehet és kell is beszélni, mert ezek az önértékelésünk részei, és ha nem foglalkozunk vele, akkor csak bedarálódunk a napi rutinba, és készületlenül, váratlanul ér minket és a környezetünket, amivel mindenkit megterhelünk lelkileg.  

— Miért Happy Ending a darab címe, és nem Happy End?

— Nagyon sokat hezitáltunk, mert a darab eredeti címe Happy Ending, mi, magyarok viszont inkább a happy end formulát ismerjük. Azért döntöttünk így, mert - aki kicsit is beszél angolul, tudja, hogy többféle igealak létezik az angol nyelvben - az „end” a befejezett alak, az „ending” pedig az egyszerű jelen, tehát a folyamatosságot szimbolizálja. És általában mi, emberek, de most konkrétan is, mi mint a mű alkotói, alapvetően a folyamatosságban hiszünk, azt szuggerálva és sugallva a darabbal, hogy néha, meg-megállva, el kell tűnődnünk az életünk befejezésén, és a vég hogyanján, ha azt akarjuk, hogy az is boldog lehessen.

 

Sári Edina

Jegyvásárlás: 1075 Budapest, Dohány u. 1/a; Telefon: 06/1 266-7130

Pogácsa az Arénában

A Holdvilág Kamaraszínház színészképzője a zuglói Cserepesházban.

Szeretettel várják a jelentkezőket!

Érdeklődni, jelentkezni Koltai Judit, művészeti vezetőnél lehet a : koltaijudit@holdvilag.hu drótpostán.

A Színházak éjszakáján A velencei kalmár a Pestiben

Miről szól A velencei kalmár?

A fiatal Bassanio egy nagyobb összeget kér kölcsön legjobb barátjától, Antoniótól, hogy Belmontba hajózhasson, és megkérhesse a szép és gazdag Portia kezét. Antonio azonban nem tud segíteni barátján, ezért üzletet kötnek Shylockkal, a zsidó uzsorással. Neki egy feltétele van csak: ha Antonio nem tudja időben törleszteni a kölcsönt, akkor kivághat egy font húst a kalmár testéből.

Vajon Antonio vissza tudja fizetni a kölcsönt? És ha nem, mi történik?

A Pesti Színház előadásával új darabbal bővül a Vígszínház népszerű Shakespeare-sorozata. A velencei kalmár előadást – ahogy az utóbbi évek klasszikus bemutatóit, új fordításban játsszák, amit a kiváló költő és műfordító Nádasdy Ádám készített el.

Tovább olvasom

Játék az élet? - A volt színházi főügyelő vallomása

Tudod, hogy az alaptermészetem, mint egy perpetum mobile, nagy az aktivitásom, folyton jövök-megyek, dolgozom a Magyar Rádióban, a MŰPA-ban, a Zeneakadémián, hívnak színházakba is, amióta kénytelen voltam megválni a Játékszíntől. De ez a történet még régebbi, amikor még ott dolgoztam a színházban. Tudatosult bennem, hogy néha éjszakánként fel kell kelnem, kimenni a WC-re, ami különben nem volt szokásom. Á, gondoltam, majd elmegyek orvoshoz, de most próbaidőszak van, most premier lesz, most nyári vendégjátékra megyünk, most indul az évad, most hívtak beugrónak a rádióhoz, szóval, volt kifogásom bőven.

Aztán egyszer a nagy rohanásban, amikor hármasával vettem a lépcsőfokokat, kibicsaklott a térdem, és az orvos által felírt szerre allergiás lettem, mert gyulladáscsökkentőként mentolt is tartalmazott. Ez úgy derült ki, hogy vissza kellett mennem a kórházba, úgy begyulladt a térdem, befektettek, és egy pár napra tétlenségre lettem kárhoztatva, na, gondolhatod, én, meg a tétlenség!, ezért az orvos azt mondta, ha már itt van, menjen el különböző vizsgálatokra, legalább telik az idő.

Majdnem az utolsó körben mentem az urológiára, ahol vért vettek, és annak az eredményében volt valami – nem a PSA, bár az is magas volt kicsit -, ami nem tetszett az orvosnak. Kis eltérés, de neki nem tetszik, mondta, ezért azt ajánlotta, évente egyszer, de inkább kétszer menjek el vérvételre, és figyelgessem ezt az értéket.  És én ezt akkor komolyan vettem, mert tudod, hogy szeretek élni, ezen meg nem fog múlni, gondoltam. Lett egy urológusom a Visegrádi utcában, akivel azt vettük észre, hogy az inkriminált érték szép lassan elkezdett kúszogatni felfelé, és egy idő után a PSA értéke is elkezdett mozgolódni. Amikor kábé másfél év után bizonyos határ fölé emelkedett, az orvos azt mondta, Tamás most már én mondom, mintát kell venni, megnézni, mi a helyzet a prosztata belsejében.

Nagy nehezen rászántam magamat az ambuláns beavatkozásra, ami egynapi sebészeti ellátást jelent, mert a mintavétel után a vizeletürítésnek vissza kell rendeződnie a normális szintre. Na, most, araszoltam befelé a műtőbe, és aki éppen kijött, a karjaimban esett össze, gondolhatod, mit éreztem, pedig nem vagyok egy berezelős típus, na, mindegy, gondoltam most már be kell mennem, ha eddig eljutottam, két szó dübörgött a fülemben: túlélni és mázli, hát az egész egy iszonyat volt, az ellenségemnek sem kívánom, baloldalon három, jobb oldalon négy helyről vettek mintát. Túléltem! Az is mázli, hogy éppen jó helyről vették a mintát, mert lehetett volna az eredmény negatív is, ha nem pont azt a részt találják el, ahol a daganat kezdemény megjelent. A másik – nem éppen mázli, hanem a tudatos odafigyelés következménye, hogy annyira időben voltam, hogy még a rákmegelőző állapotot kaptuk el, tehát épp csak a burjánzás csírája volt meg a jobb oldali prosztatában. Ha ez kijut a szervből, akkor csont- és tüdőrákot okozhat, mint másodlagos daganatos betegség.

Hogy mit éreztem, amikor közölte velem az orvos, hogy ez bizony rosszindulatú elváltozás, tehát rák? Az olyan volt, mintha egy ló fejbe rúgott volna.

Egy órát ültem ott a Honvéd rendelőjében, az az idő ki is esett az emlékezetemből, arra riadtam, hogy a légkonditól lefagyott a derekam, mert nyár volt, kánikula, július közepe, hűtöttek ezerrel.

Hazamentem, elmondtam a  családomnak, és azt mondtam, nem tudom, ilyenkor mit kell csinálni, vagy mi lesz, de én akkor is élni akarok! Imádok dolgozni, jó egzisztenciám van, klassz barátaim, ha már ennyit beletettem ebbe az ÉLET nevűbe, akkor most már élvezni is akarom és fogom is, és felveszem a harcot! Gondolhatod, hogy az engem ismerők, a barátaim, a családom, szólni sem tudtak a döbbenettől, hogy ez éppen velem történik, aki egyáltalán nem beteges, sokat mozog, zöldség-gyümölcs mániás – tudod, saját biokertem van, tehát szó szerint derült égből csapott le rám a villám.

Istenigazából én sem tudtam a hírrel mit kezdeni, csak egy nagyon erős akarás volt bennem, hogy én ettől meg akarok szabadulni, mert maga a tény, hogy van bennem valami, amit nagyon nem szeretnék, hogy ott legyen, mert az engem akadályoz az aktív életben, arra ösztönzött, hogy legyek ezen minél előbb túl, és keressem az attól való megszabadulás útját.

Az urológus elmondta, milyen lehetőségek vannak erre, én mondtam, nekem mindegy, csak szabadítson meg valaki a daganattól, viszont perceken belül kezdődik az évad, tehát gyorsan kell cselekedni. Azt mondta, most ne a színházzal foglalkozzon, hanem saját magával, dehát tudod, hogy az egy és ugyanaz. De azért jó is, hogy az időt emlegeti – mondta az urológus -, mert a MÁV Kórházban az egyik barátja, Dr. Kovács Gábor éppen most kezdett egy új módszerrel műteni az ilyen eseteket, ő a specialistája Magyarországon, jó kezekbe ad át. Három nap múlva ott voltam, a doktor úr mindent megmutatott, lerajzolta nekem , hogy mit fog csinálni, azt mondta, ezt a rajzot tegyem el, mert majd az operációnál szükség lesz rá. Döntési helyzetbe is hozott, elmondta, két lehetőség van, vagy toldozzuk-foltozzuk, ami azt jelenti, hogy sugár, kemo, meg hogy bele lehet építeni a prosztatába egy kis sugárzó ketyerét, de mivel nem lehet pontosan megállapítani a daganat helyét, ez elég rizikós, és mellékhatásoktól sem mentes. A másik módszer a radikális, sitty-sutty kimetsszük, és ezzel megszabadulok a problémától. És elhangzott a szájából a varázsszó: megszabadulok!

Nem tudom, mondtam-e, de az urológussal már egy ideje gyanakodtunk, hogy a daganaton kívül még prosztatagyulladásom is lehet, és az is eszembe jutott, hogy esetleg még azzal is szenvednem kellene, ezért azt mondtam, legyen a radikális, és akkor egy életre megszabadulok az összes prosztataproblémától. A műtét során persze ki is derült, hogy gyulladt volt és egy időzített bomba ketyegett bennem…, gondolj bele, ha még ezt sugarazzuk! Mondtam, doktor úr, nem kérdés, természetesen megszabadulni, csak egy kérdésem van még, hogy mi lesz a szexualitásommal. Mert, ha lehetne, azért még jó lenne, ha az is megmaradna nekem, annyira nem vagyok öreg, meg egyébként is, de ez a másodlagos szempont, az első a megszabadulás a daganattól. Azt mondta, ebben a dologban az is benne van, hogy impotens leszek, az is, hogy életem végéig pelenkára lesz szükségem, nem láthatjuk előre, mi fog történni, de van egy olyan opció is, hogy mindkét terület tökéletesen visszarendeződik, és olyan leszek, mint régen, ő erre fog törekedni a műtét során.

Sürgettem őt, mikor lehetne megcsinálni, mert nekem tényleg évadkezdés van, meg szerepem is van az Őrült nők ketrecében, Garas Dezső rendezte, és adott nekem egyet. Azt mondja, hagyjon már ezzel az örökös színházazással, magának rákja van, más inkább imádkozna a műtét miatt, de ismersz, tudod, milyen vagyok.

Végül is 2009. 09. 09-én műtött, persze, előtte mindenféle vizsgálatnak vetettek alá, amit nem is bántam, hiszen pont egy ilyenből kifolyólag derült ki a rákbetegség, amivel akkor feküdtem be. A műtét négy és fél óráig tartott, komplikációmentesen sikerült. Ám a beavatkozás után, mivel azt javasolták, hogy inni, inni, inni, ezért én ittam is rendesen, de kiderült, hogy annyit mégsem kellett volna, mert belülről a varratok tulajdonképpen eláztak, hiába volt bennem a katéter, vissza is vittek a műtőbe megnézni, mi a helyzet, de mivel mindent rendben találtak,  - hála a kiváló orvosok munkájának, és az Emő főnővér vezette csapatnak -, hazaengedtek, ezzel véget ért maga a műtéti szakasz. Jó, hogy kérdezed, mert ekkor már szeptember vége felé jártunk, és igen erősen elkezdődött az évad, a katéteres zacskó meg még bennem, de pont akkor hallottam a művészeti titkártól, hogy a Szacsy (Szacsvay László) is zsákkal játszott, mondtam, ha neki ment, nekem is menni fog, ezért felkötöttem a jelmez alá a zsákot és ment a produkció, nem tudhatta senki, aki nem hallott a betegségemről.

Közben meg persze csináltam az orvos által ajánlott intimtornát, azt mondta, amikor tehetem, energiám van rá, csináljam az izomösszehúzásokat nyolcvan-százat akárhány sorozatban naponta. Talán ennek, talán a szerencsének is köszönhető, hogy a katéter kivételét követően egy, azaz egy pelenkával megúsztam a hugyosjózsi szindrómát, és idővel a szexuális életem is a régi lett.

Az, hogy most itt beszélhetünk, az a jókor, jó időben elkapott daganatmegelőző állapot felismerésének köszönhető, tehát annak, hogy nem hagytam figyelmen kívül az orvos figyelmeztetését: járjak szűrésre és figyeljem az értékek változását.

A barátaimnak is azt mondom, gyerekek, menjetek el vérvételre, fél óra az életetekből, de lehet, hogy ez a harminc perc menti meg azt, ráadásul egy évig megnyugodhattok, mert azt is mindenkinek elmondom, hogy ez ötven felett - de van, akinek már negyven körül is érdemes, például családi halmozódás miatt – évente ismételendő szűrés, nem egyszeri felbuzdulás! A nők nőgyógyászhoz járnak folyamatosan, nekünk urológushoz kell, ez az élet rendje. A tudatos életé. Márpedig, aki májusban üldögélni és beszélgetni akar a barátjával a Szabadság téri parkban, hallgatva a madárcsicsergést, és fagyit akar enni a Bazilikánál, majd otthon leemeli a bringát a falról, hogy tekerjen egy nagyot a szigeten - tehát élni és élvezni akarja az életet, annak tennie is kell érte, nem igaz?

 A Szabadság téri monológot előadta: Nyilas Tamás

 Lejegyezte: Sári Edina

 

Félévszázados „A Stúdió”

Ünnepi megemlékezés a Nemzeti Stúdió megalapításának 50. évfordulója alkalmából

Június 11-én, egy szemerkélő esős, szürke, szomorkás időjárású szombati nap estéjén a Pesti Magyar Színház épülete tündöklő fényárban úszva, bensőséges melegséget árasztva tárta ki kapuját a mintegy hatszáz meghívott előtt.

Nem vendégek érkeztek aznap este, hanem jó barátok, művésztársak, akik hazatértek, hiszen hosszabb-rövidebb időt az életükből a patinás falak között töltöttek.

A házigazdák, Zalán János, a Magyar Színház igazgatója – maga is egykori stúdiós – és Benkő Nóra, a jogutód Pesti Magyar Színiakadémia vezetője ragyogó arccal fogadta a Magyar Színházba érkező egykori tanítványokat.

Az emlékezős, rácsodálkozós, egymásra ismerős ünnepségen tiszteletét tették a Nemzet Színészei, Kossuth-díjas művészek, és mellettük számos, a színművészet területén kimagasló sikereket elért, a közönség körében is népszerű művész jött el, szakmai életútjával bizonyítva, hogy méltó volt a nagy elődök bizalmára, és az alma mater szellemiségéhez egyaránt.

De mi is az „A Stúdió”?

A Nemzeti Stúdió legendás színészképző intézmény volt, amely azzal a céllal jött létre, hogy gyakorlati képzést nyújtson a színpadi szerepléshez. Az egykor a Blaha Lujza téren álló, „régi” Nemzeti Színház, amely már csak a nagyon idősek lelki szemei előtt lebeg a maga valójában, praktikus okokból hívta életre a mára legendássá vált intézményt.

Mégpedig azért, mert sok statiszta és rezonőr szerepet játszó, de nem az utcáról jött utánpótlást akart kinevelni saját magának. Az elődök, ha színt játszottak, akkor nem volt megalkuvás: sokszereplős, díszes jelmezes, monumentális díszletes előadásokat állítottak színpadra.

A 60’-as években nagyon sok – főleg vidéki - fiatal látta kitörési pontnak, ha feljön Pestre és elmegy színészetet tanulni, de nem mindenkit vettek fel a Vas utcai Színművészeti Főiskolába.

Nos, ezek a fiatalok, ha valóban elkötelezettek voltak a színművészi hivatásra, lehetőséget és a hatvanas évek szocialista érájához képest kimagasló képzést kaptak a kor legnagyobb színészeitől, rendezőitől, pluszban reggeltől estig gyakorlatozhattak a nemzet első színházában.

Az 1966-ban Bodnár Sándor rendező alapította Nemzeti Stúdióban a tanítványok rendszeresen tanultak énekelni, táncolni, arcot festeni, maszkot készíteni, megismerkedtek a színpadi mozgással, a színházi etikával, a társulat belső életével, s igen nagy hangsúly esett a színpadi munkára, a segédszínészi feladatok ellátására. A Stúdió mintegy előkészítőül is szolgált a következő évi főiskolai felvételi vizsgára.

Kadelka László, aki 1960-ban ügyelőként kezdte a pályáját a már Hevesi Sándor téren álló Nemzeti Színházban, kiemelte, hogy a ma színpadon és kamerák előtt álló színészek, televíziós személyiségek hetven! százaléka stúdiósként kezdte a szakmát.

Jelentős részük főiskola nélkül, hosszabb időt vidéken töltve került a pályára, másoknak pedig ugródeszkát jelentett a Nemzeti Stúdió a színművészeti diplomához.

Az egykori tanítványok közül heten később színházigazgatók lettek, közülük négy ma is aktív.

Mit kaptak pluszban azok a fiatalok, akik egy-két, sőt három évig koptatták a (szín)padot a Stúdióban?

Életszemléletet, hivatástudatot, pontosságot, fegyelmet tanultak és igen, alázatot, amiről oly kevés szó esik manapság – mintha kiment volna a divatból.

Pedig alázat kell minden szakma, hivatás elsajátításához és annak gyakorlása közben is, különben elvész a lényeg abból, amit csinálnak. Persze a színészmesterség felkészíti a színészt a rutinból játszásra, egy jó művész a kisujjából kiráz bármilyen szituációt, de ha nincs lélek, hol marad a néző öröme, katarzisa?

Az 50. jubileumi találkozón emlékműsor keretében köszöntők hangzottak el, archív felvételeket és az egykori jeles tanárok és tanítványok visszaemlékezéseinek filmjeit vetítették, de a legnagyobb ovációt a Nemzeti Stúdió 20. jubileumi ünnepségén készített emlékfilm vetítése vívta ki, amelyben a rendezvényen is jelenlévő Lukács Sándor színművész, egykori stúdiós mondott beszédet.

Nagy sikere volt az 50. évfordulóra készített ünnepi film vetítésének, ahol Kossuth-díjas színművészek (Hámori Ildikó, Bánsági Ildikó, Csákányi Eszter, Lázár Kati, Lukács Sándor) és a Nemzet Színészei (Andorai Péter és Szacsvay László) emlékeztek egykori iskolájukra, a Nemzeti Stúdióra, a mai nevén Pesti Magyar Színiakadémiára.

Ezután a zsúfolt nézőtéren lévő, addig izgatottan bekiabáló, tapsoló, bravózó egykori növendékek egy perc néma felállással emlékeztek azokra, akik már csak az égi társalgóból figyelve ünnepelhettek együtt velük.

A megemlékezéshez kapcsolódóan már csak egy protokoll programja volt az estnek, az egykori tanárok emléktáblájának és az alapító Bodnár Sándor rendező szobrának avatása, egyben tisztelgés az alapítók és az elhunyt tanárok előtt.

A hivatalos megemlékezés után hajnali háromig bulizott együtt egykori és mai stúdiós, Kossuth-díjas színművész és pályakezdő, színidirektor és televíziós kolléga. A svédasztalos állófogadás után a nagyszínpadon játékos és interaktív beszéd-, tánc- és szituációs gyakorlatokat mutattak be a mostani akadémisták - a régi stúdiósok instrukciói alapján. Régiek és újak közös játékra invitálták egymást a színpadon.

A nézői fogadóterek minden négyzetcentiméterét az együttlét örömétől és a hűs pezsgőtől megrészegült, boldog és sugárzó arcú, egykor csoporttársak, jelenleg kollégák töltötték meg, de a jókedv akkor hágott tetőfokára igazán, amikor a HARMADIK FIGYELMEZTETÉS színészzenekar a húrok közé csapva, a színpadra csábította táncolni az egybegyűlteket.

Az esemény és a képzőintézmény rangját az is mutatta, hogy sok színművész jelen volt a délutáni kezdéstől, tehát nem vállaltak fellépést aznapra, például Lukács Sándor, Hámori Ildikó, Csákányi Eszter és Lázár Kati, de Szacsvay László, aki nem tudta lemondani aznapi színházi elfoglaltságát, azt üzente fél 11-ig senki ne menjen el, ő akkor érkezik a kutyájával együtt, és mindenkit látni akar.

Többen fogadkoztak lelkesen és el is hiszem nekik, hogy betartják: 50 év múlva veled, ugyanitt. Úgy legyen - boldog születésnapot Stúdió!

 

Sári Edina

fotó: www.vous.hu

Lehet szavazni a Kaszás Attila-díj idei jelöltjeire!

Spolarics Andrea, Schneider Zoltán és Csankó Zoltán a Kaszás Attila-díj idei jelöltjei - jelentette be Pokorni Zoltán, a  XII. kerület polgármestere az elismerés társalapítója csütörtökön.

Pokorni felidézte, hogy 2008-ban, Kaszás Attila halála után azért hozta létre az önkormányzat és a Mozaik Művészegyesület a díjat, hogy legyen egy olyan elismerés, amelyet színészek ítélnek oda színészeknek.

A díjra a magyar nyelvű színházak saját társulatuk egy-egy olyan tagját javasolhatták, aki az évadban kiemelkedő művészi teljesítménye mellett jelentős közösségépítő szerepet is vállalt. Idén harmincnégy társulat választotta ki legjobbnak tartott kollégáját, majd a nomináltak önmaguk közül választották ki a továbbjutó három színészt: Spolarics Andreát, a Budaörsi Latinovits Színház tagját, Schneider Zoltánt, a Radnóti Miklós Színház művészét és Csankó Zoltánt, a Győri Nemzeti Színház társulatának tagját.

 A Kaszás Attila-díj nyertesét a közönség a pénteken induló és augusztus 7-én záruló online szavazáson választja ki. A díjátadót az országos színházi évadnyitón tartják, amelynek augusztus 26-án a kecskeméti Katona József Színház ad otthont - mondta el Vasvári Csaba színművész, a Mozaik Művészegyesület képviseletében.

"Valódi összefogással jött létre ez a díj, hiszen egy civil szervezet és egy önkormányzat kezdeményezésére alakult, amihez a kulturális kormányzat örömmel csatlakozott, és azt gondolom, hogy a színházi szakma közönsége is szeretettel veszi körül ezt a díjat" - emelte ki Szedlacsek Emília, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kultúráért Felelős Államtitkárságának főosztályvezetője.

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!