"Nem is tudom könnyek nélkül szavakba foglalni, hogy mennyire köszönök mindent a hospice ellátásnak!
A hospice házba való bekerülés előtti három hétben több kórházban is sikerült tapasztalatot szereznem az ott uralkodó állapotokról. Azt láttam, hogy a nővérek és orvosok szakmaisága, segítőkészsége, hozzáállása nem tudja pótolni a feltételek hiányosságait.
- egy fa hokedli, amiben egy 50-es évekbeli fém éjjeli edény van letakarva egy fedővel és azon egy párnahuzat - ez a szobavécé!, amit nem lehet tisztán tartani, egyáltalán nem higiénikus, az elvárható minimális kulturáltságról már nem is szólva, hiszen itt emberek vannak, akik az utolsó napjaikat töltik ezen a szép világon;
- koszos pelenka a folyosón eldobálva, amit minden látogatásom alkalmával inkább összeszedek, mert a látványtól és a szagtól is rosszul leszek, de látok sok másikat a vécében a szemetesbe kidobva, mert ugye, mit is kell vele tenni!? kérdené a hozzátartozó, de nincs kitől, és valóban, senkit nem érdekel, mert az még másnap is ugyanott marad
- ragacsos padló, ki tudja mitől, felmosó vödör, vegyszer meg sehol
- ágytálmosó – olvasom a feliratot, erre én, mint tettrekész látogató, felbuzdulok, na, itt majd biztosan minden kellék adott, hogy tisztaságot lehessen varázsolni a beteg körül, de az ajtót kinyitva egy lomtárat találtam, így maradt a mosdónál a vizes öblögetés
A harmadik hét után telve a kórházban uralkodó szagoktól egyszerűen öklendezés nélkül már a folyósón sem tudtam végigmenni.
Arra gondolok, még jó, hogy nyár van és majdnem minden ablak nyitva, de istenem, mi lehet itt télen!
Nővéreket, akik törődtek, segítettek volna a betegnek nem nagyon lehetett találni. Természetesen minden beteget becsülettel elláttak, gyógyszer, étel mindig kiosztva, rohanva, egy jó szót, mosolyt mellőzve. Persze tisztelet a kivételnek, és ez nem a nemtörődömség, hanem pusztán az idő és emberhiánynak köszönhető, saccolásom szerintem 50, azaz ötven! betegre jutott két nővér. Csengetni szinte bűn volt, így maradt, hogy a beteget a hozzátartozó etette, fürdette és pelenkázta, még jó hogy van mobil, mert amikor kellett, rohantunk.
A vacsora az előírás szerint pépes, valójában vagy egy szelet kenyér csupaszon, csomagolás nélkül, vagy szimpla vizes zsömle, ami két óra múlva kőkemény, egy felvágottal, aminek az állapotát el lehet képzelni negyven fokban az éjjeliszekrényen.
A szabadba kimenni felér egy kirándulással, csak jó erőben lévők vállalkozhatnak rá.
Mivel a nagynéném tüdőrákbeteg volt, többször szóba került, hogy hamarosan lesz hely a Hospice részlegen, gondoltam atyaég, ezek után mi jöhet még! - bár előzetes érdeklődésem szerint ez csak jobb lehet.
Amikor átkerült egy héttel később, nem is értettem, miért kérnek elnézést, hogy ennyit kellett várni, de amint megismertem a helyet és a körülményeket, azonnal rájöttem. És még ők kértek tőlem elnézést?!
Már maga a hely, a kedves fogadtatás, a friss, tisztaság illat, egyszerűen hihetetlen volt.
Hova kerültem? Egy álom, vagy tényleg van ilyen Magyaroszágon?
A többi hely és sok megpróbáltatás után ez egy OÁZIS volt! Hatalmas terasz, zöldövezeti kilátással, növények, virágok, madárkák. Kényelmes ágy, állítható magassággal, fejtámlával, színes ágyneművel.
Zökkenőmentes, azonnali pelenkacserék, minden nap fürdetés, tiszta hálóing, ágyneműcsere. Jobb, mint otthon! – örömködtem a nem várt helyzetben.
Reggeli, ebéd, vacsora: ki mit kíván, mint egy hotelben, mindent úgy, ahogy a beteg kéri, apróra felvágva, pépesen, bármit csak szólni kellett, ha nem tudott valaki egyedül enni, akkor türelmes segítséget kapott, ha később szeretné elfogyasztani, vagy csak nagyon lassan tudja megenni, akkor sem viszik el öt perc után. Az ebéd felismerhető, ráadásul jó ízű is. Hát így is lehet? – hüledeztem az átélt tapasztalatok után.
Bababarát kórház után itt a Családbarát kórház? - vagyis inkább sajnos még csak egy osztály.
A doktornők, nővérek kedvesek, segítőkészek, pelenkázást, ha naponta öt-hatszor kell, akkor még ők csitítgatják a beteget, hogy ez egyáltalán nem gond, csak szóljon nyugodtan. Csengetésnél kedves kérdés - kinek segíthetek?, de általában hívni sem kell, mert a nővérek folyamatosan jelen vannak a . Törődnek a beteggel, a hozzátartozóval is, türelemmel meghallgatják, sőt kikérik a véleményét, figyelik, ha valaki valamivel nem boldogul és igyekeznek mindent, de tényleg mindent elkövetni, hogy mindenki számára a legjobb feltételeket biztosítsák.
Egyszer nem kellett nekem fürdetnem, pelenkáznom, ami nem lenne probléma, csak azért gond, mert én nem voltam ott egész nap a nagynéném mellett, és nagyon kellemetlen három-négy órákat várni így, amíg én visszaérek, és rendbe tudom tenni. A kellemetlen, kiszolgáltatott, helyzetről nem is beszélve, a koszban, büdösben.
A családtól elvárják, hogy látogassák minél többen és többet a beteget, és furcsa volt, amikor egyik családtag azt tételezte fel, hogy biztosan azért, mert tőlünk, rokonoktól várják el a beteg ellátását. Először én sem értettem, de azután rájöttem, hogy erről szó sincs, csak arról, hogy ők itt mindent megtesznek fizikailag, ezért a hozzátartozóktól csak annyit kérnek, hogy szeretgessék a beteget, amíg csak lehet, a többit ők megoldják.
Tisztesség, emberség, hozzáállás a maximumon jóval felül.
Érthetetlen számomra, hogy miért csak itt tudják azt a legfontosabb dolgot, hogy egy jó szó sokkal többet segít, mint egy-egy pirula.
Egyetlen nagy szomorúságom, hogy túl rövid időt tölthettünk itt.
Az viszont boldogsággal tölt el, hogy a szeretett nagynéném ilyen hozzáértő és kedves gondoskodásban, a szeretteitől körülvéve távozott, mert innen még azok a családtagok is jó érzéssel távoztak, akik hallani sem akartak a látogatásról, én pedig minden nap örömmel, szorongás nélkül jöttem látogatni.
Nagyon köszönöm ezt a Hospice ház összes munkatársának!
Ildikó, hozzátartozó"
A levelet stilisztikai változtatások nélkül közöltük! (a szerk.)
