A Nézőpontváltó Egyesület pszichoonkológus szakmai vezetője, Dr. Prezenszki Zsuzsa pszichoterapeuta, tíz év kórházi gyakorlat után 2002. óta magánorvosként, illetve rákos betegeket támogató civil szervezetek külső munkatársaként dolgozik.
Főként a daganatos, illetve más krónikus betegségből gyógyult emberek százainak történetét hallva erősíti meg ars poetica-ját: „Szükségtelen keresni az igazságot. Elegendő, ha föladjátok előre megfogalmazott nézeteiteket.” (Szeng – Csan: A harmadik pátriárka szútrája. Kína, Kr. U. VI. század)
— Mit gondolsz arról, hogy a hit a legfontosabb a rákbetegek gyógyulása szempontjából?
— Félreérthető, vagy legalábbis kétértelmű, ha arról beszélünk, hogy ha elhiszem, hogy meg fogok gyógyulni, akkor az meg is történik.
Szinte kivétel nélkül minden beteg, akivel munkám során találkoztam, akár sikerült a betegséggel megküzdenie, akár nem, hinni akart a gyógyulásban. A hit ebben az esetben könnyen összekeverhető a reménnyel, vagy vággyal, és főleg ez utóbbi egy passzív, mondhatnám, csodaváró attitűdhöz vezethet.
Ebben az értelemben nem a hit a lényeg, talán jobb szó rá a meggyőződés, vagy meggyőződöttség. Az, hogy mit gondolok a rák gyógyíthatóságáról általában, és hogy a biztos gyógyíthatatlanságra vonatkozó „ellenerőket”, buktatókat hogyan tudom kicselezni.
— Milyen buktatókra gondolsz?
— Az első buktató, hogy a rákkutatásban elért szinte robbanásszerű eredményekről semmit nem tud a diagnózist kezében tartó beteg.
Mert mi történik azzal, aki ezzel a betegséggel először szembesül? Megretten. Az eredmények javuló tendenciája ellenére manapság is, aki megkapja azt a diagnózist, hogy rák, az belekerül abba a csapdába, hogy rák, egyenlő halál, tehát halálra vagyok ítélve.
A rákdiagnózis egy irdatlan félelemgeneráló hatású erő azért, mert az elért eredmények ellenére még mindig nincs meg a biztos gyógyítási módja, emiatt él bennünk nagyon erősen az a hit, illetve tévhit, hogy a rák biztosan gyógyíthatatlan.
Azért állítom, hogy tévhit, mert mint orvos tudom, hogy a rák gyógyítása az utóbbi évtizedekben nagyon sokat fejlődött, a legutóbbi tíz évben pedig még erőteljesebb fejlődésnek indult.
— Mi támasztja alá ezt a meggyőződésedet?
— A 2012-es év első szakcikke, ami a kezembe került, az Országos Onkológiai Intézetből Kásler Professzor Úr és munkacsoportja tollából került ki, úgy indult, hogy „Az idejében felismert, megfelelően diagnosztizált és kezelt emlőrákok 90%-a maradéktalanul gyógyítható.” Ennek a mondatnak minden szava hangsúlyos!
Mert gondoljuk csak végig! A tudomány ma már ott tart, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtt még halálos betegségként kikiáltott, a legborzalmasabb kínokkal együtt járó emlőrákot kilencven százalékban tudja gyógyítani! Ennek ellenére a hozzám forduló, például mellrákos nők szinte mindegyike a halál megbélyegzettségével a homlokán ül velem szemben, mert ez a fajta változás nem jutott el a közvéleményhez.
— Mi a legfontosabb lelki teendő a rákbetegségből való gyógyulásban a diagnózis kézhezvételéből adódó első sokk után?
— A gyógyulásban a legfontosabb az aktivitás. Hogy tudjak, bírjak, merjek magamért tenni. Gondolatban is, de cselekedetben is – egyforma súllyal.
Akkor van baj, ha ezt az aktivitást, egy zsigeri, a betegben berögzült alapmondat a fejben felülírja.
— Milyen alapmondat?
— Az, hogy ezt úgysem lehet túlélni. Mert akkor hiába a hit, akkor az aktivitást ez a belénk sulykolt, és ezáltal belénk rögzült alapmondat leblokkolja.
Ahogyan hallottam Vivien történetét, nála ezt az alapmondatot, hogy „úgysem lehet megcsinálni”, Feri hite kiirtotta, illetve ezért fel sem merült benne, hogy nem fogja túlélni a betegséget.
— Az is szerencsés volt nála, hogy a „rosszindulatú daganat” és a „rák” kifejezés nem kapcsolódott össze a fejében.
— Igen, erről nekem is van egy érdekes történetem. Egy fiatal lány megkeresett egyszer, és ahogyan elkezdtünk beszélgetni, mondta, hogy neki melanomája van, a testvérének bőrrákja, tehát mindkettejüknek bőrdaganata volt. A nővérének az orvosok bőrrákként nevezték meg a betegséget, az ő esetében pedig kimondták a melanoma szót. A lánynak a rettenete abból adódott, hogy a melanóma szó nála egyenlő volt a halállal, hiszen ezzel szembesült minden híradásból. Amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy a nővére meggyógyult a betegségből, tehát neki is jó esélye lehet, akkor azt mondta, hogy jó, de hát neki csak bőrrákja volt, nekem meg melanomám! Pedig a kettő egy és ugyanaz, de a fejében a szóhoz kapcsolódó képzetek az egyiket gyógyíthatónak, a másikat végzetesnek mutatták.
Tehát az is fontos, hogyan nevezzük meg a dolgot és az még inkább, hogy mit fantáziálunk mögé. Mi íródott be a tudatunkba a rákról, mit hallottunk róla, mi a közvélekedés, milyen veszélyesnek jelenítjük meg a betegséget magunkra nézve?
Itt térek vissza a beszélgetés elején mondottakra: ha ezt a rosszul belém ivódott információt, ezt az egyenlőségjelet a rák és a halál között ki tudom cselezni - ami ellenerőként hat az én hitemre -, ha ezt át tudom alakítani, és a rák nem az óborzalmat jelenti, hanem inkább valami nagyon nehéz, ám leküzdhető betegséget, akkor jobb eséllyel indulhatok a gyógyulás útján.
Mert igazából nem arra reagálunk, ami van, hanem arra, amit elképzelünk, tehát fantáziálunk.
— Akinek nincs egy olyan segítője, mint Viviennek Feri, az hogyan tudja átalakítani magában ezt a berögzült alapmondatot?
— Ez azért jó kérdés, mert ha benne van, hogy „hogyan”, akkor abban már benne van az, hogy át lehet alakítani.
Azt gondolom, a dolog sikere azon múlik, sikerül-e átforgatni ezt a nagyon mélyen belénk ivódott, szinte alapismeretet a rákról, ami a tudatunkban igenis átfordítható, felülírható.
Az, hogy ehhez ki milyen segítséget, módot talál, ahhoz nagyon sokféle út vezet.
Lehet segítség a pszichológus, lehet segítség lelkész, barátnő és meggyógyult betegtárs is.
Az egyik legszebb történetem egy hölgytől való, aki hat éve van egyensúlyban emlőrák után testileg-lelkileg. Egy beszélgetés során hallotta azt - egy ugyancsak évekkel ezelőtt gyógyult betegtársától, aki mára életvezetési tanácsadó lett: „azért egyél sok nyers gyümölcsöt, zöldséget, mert a nyers növényben benne van az az enzim, ami magának a növény egészségének szempontjából a legjobb hasznosulást segíti elő”.
A hölgy mesélte nekem, hogy végiggondolta, hogy ennyire okos egy sárgarépa, egy alma? Annyira, hogy minden benne van, ami a mi számára a legegészségesebb, és a legjobbat biztosítja a saját maga számára? Erős gyökeret, szárat, lombot, magot, gyümölcsöt? Továbbgondolta, hogy ha a növény ennyire okos, mi van, ha az ő szervezete is ilyen okos? Mi van, ha benne is megvan minden, ami az ő szervezete egészségének helyreállításához szükséges?
Benne ekkor született meg a felismerés – szakszóval ekkor történt meg az átkeretezés -, hogy ezt meg lehet csinálni! Hogy ő is meggyógyulhat! Ezért mondtam azt, hogy azt, hogy kinek mikor és mitől jön ez a felismerés, az nagyon sokféle, nagyon színes és nagyon egyedi lehet.
Persze most hangsúlyosan erről a megyőződöttségről beszélünk, amit én első számú feji akadályként tapasztalok. De azért hozzá kell tenni, hogy nagyon jó, ha van a megküzdésben segítség.
A rák egy veszélyes betegség. És minden ide vonatkozó – tapasztalatban gyökerező - optimizmusom ellenére tudom, hogy van, amikor a kór győz. Ezt nagyon sok minden befolyásolja. Az, hogy milyen stádiumban került felismerésre, van–e egyéb betegség, ami a szervezetet már eleve gyengíti; van-e szeretettel teli, praktikus segítség, van-e, aki megfőz, ha én nem tudok, vagy ellátja a gyerekeket, míg a kemoterápia nehéz napjai tartanak. És hát meghatározóak az anyagiak is, a szegénység, a nélkülözés, amikor kenyérharc nehezíti a gyógyulást.
De ezzel kapcsolatban is nagyon sok nagyon kedvező tapasztalatom, kedves történetem van. Van, amikor a kollégák fognak össze, vagy a vallási közössége tagjai kísérik a személyt a kezelésekre, vagy a munkahelyi vezető biztosít valami könnyítést, vagy plusz anyag lehetőséget.
— Véleményed szerint a személyiségjegyek szerepet játszanak a gyógyulásban? Állíthatjuk-e, hogy két nagyjából azonos helyzetben lévő emberből az egyik a személyisége miatt eleve kevesebb és rosszabb esélyekkel indul a gyógyulásért vívott harcban?
— Ezt a kérdéskört nagyon sokan vizsgálták régebben is, és a kutatások tárgyát képezi ma is. A piszchoonkológia is abból a kérdésfeltevésből indul ki, hogy ugyanolyan nemű, korosztályú, iskolázottságú, anyagi, családi hátterű és diagnózisú ember közül miért gyógyul meg az egyik és miért hal meg a másik.
A tudományos eredmények ellentmondóak, egyes vizsgálatok találtak jellemző személyiségjegyeket a túléléshez, mások viszont nem állapítottak meg ilyen jellegű összefüggéseket.
Bizonyos értelemben nem szeretem az átlageredményeket célzó vizsgálatokat, már csak azért sem, mert én a betegeimtől szeretek tanulni, az ő egyéni történetükből, sorsukból.
Az én tapasztalatom, rálátásom szerint - ami egy szűkebb keresztmetszet a globális, nagy számú vizsgálati személy bevonásával készült vizsgálatokhoz képest - a gyógyulás, a megküzdés nem személyiségtípusokhoz köthető, hanem inkább a beteg gondolkodásának rugalmasságához, ami – és ezt kiemelem! - csiszolható, alakítható.
Ahhoz, hogy gondolkodásunk kereteit könnyen tudjuk tágítani, szükség van azok rugalmasságára. Sok esetben hiteink, véleményeink annyira rögzülnek, hogy már nem vagyunk képesek kilépni azok karámjából. Az életben a folyamatos változás adott, a merev keretek pedig az alkalmazkodóképességünket korlátozzák.
Attól függően, hogy milyen mintákban gondolkodnak a betegek, milyen képzettársításokat kötnek egy-egy betegséghez, konkrétan a rákhoz, az mutatja, hogy milyen eséllyel tudnak megküzdeni azzal, és jelzi nekem, a segítőnek azt is, hogy mit és mennyire kell feloldani a gondolkodás merevségén.
Ha egy helyzetet, egy betegség hátterében lévő lelki szituációt nézünk, akkor nem maga helyzet veszélyes, hanem az abban résztvevő, cselekvő vagy nem cselekvő embernek a helyzetre adott válasza, konkrét hozzáállása a helyzethez.
— Tehát te nem azt nézed, hogyan mozdul az ember a világban, hanem azt, hogyan mozdul benne a világ, milyen válaszokat ad a külvilágból érkező ingerekre?
— Igen, mert ha kevés ismerettel rendelkezem a témáról, akkor szűkek a bennem lévő megoldási minták, és ha nem bírom, és/vagy nem akarom tágítani ezeket a mintákat, nem akarok többet megtudni, új utakat keresni a megoldáshoz, akkor a helyzet megfoghat, benne ragadhatok, ami tartósan rátelepedhet az immunrendszeremre, így gyengítheti azt, ami még jobban elvihet a betegség irányába- ördögi körbe kerülök.
Ellenben, ha van nyitottságom, rugalmasságom és kreativitásom, akkor kijöhetek abból a szorult helyzetből, és elindulhatok a gyógyulás útján.
— Hogyan lehet ezt elérni, illetve, hogyan tudok változtatni a hozzáállásomon? Ha akarok, de nem tudom, merre induljak?
— Amik jelenleg vagyunk, az adottságainkon, a lehetőségeinken, azon bármikor, akaratunk szerint tudunk változtatni, tehát nincsenek csakis merev vagy csakis rugalmas személyiségek, ezért a merevséget sem tartom állandó jellemzőnek. Egy példával illusztrálva, ez olyan, mint az autóvezetés: eddig nem tudtam autót vezetni, de megtanultam, és most már tudok.
Ha van olyan helyzet, amikor és amiben így tudok reagálni – képes vagyok tanulni, új ismereteket elsajátítani és azokat alkalmazni -, akkor azt is feltételezem, hogy minden személyiségben bizonyos területen megvan ez a rugalmasság. Tehát például, aki képes vezetni, képes idegen nyelven beszélni, főzni, gyermeket nevelni, az képes a rák, illetve bármi betegség esetén mozgósítania tanulási képességét és új ismeretekre, megoldási mintákra szert tenni.
A krízisek önmagukban hordozzák a nagy áttörés lehetőségét is, amikor átértelmezhetem az addigi képzeteimet, gondolataimat, és az abból fakadó cselekvéseimet, ami a helyzet megoldásához vezet. Attól hogy komoly fenyegetettségbe kerülök, attól értékelek át mindent, és ezzel elnyerek egy olyan rugalmasságot a helyzet megoldásához, amilyen azelőtt nem volt.
Ebben a folyamatban meghatározónak tartom a pszichológusi segítséget, és a betegségből meggyógyultak szerepét, akár a közmédiában megjelenő híres emberek példáján keresztül.
Ez azért szükséges, hogy az ezzel a diagnózissal hirtelen meglepett ember lássa, hogy az a gyógyult másik is olyan ember, mint ő: két lába, feje, keze van, ezért, ha annak a másiknak is sikerült, neki is fog, tehát tudjon vele azonosulni. Ezek a történetek – például Viviené is -azért fontosak, mert átszabják a gondolkodásunkat, és ezzel már oldódnak a rosszul rögzült sémák.
Mert hogyan gondolkodik most a közvélemény? Ha bárkit megkérdezek, akár laikust, akár egészségügyi dolgozót, mit gondol a rákról, akkor az első három asszociációban benne van a halál.
Nem véletlenül említettem az egészségügyi dolgozót, mert nekem van egy pozitív statisztikám a rákról - hiszen sok gyógyult emberrel találkozom -, az onkológusnak viszont egy fordított irányú statisztikája van. Az ellentmondás nem ez az alaphelyzet, hanem az, hogy én tudom, hogy az enyém pozitívan torzít, az onkológus viszont azt hiszi, az övé a korrekt számítás, és ez megy át a köztudatba, mert az övét idézi a rádió, tévé, az újságok.
Bár a rák egy tényleg nagyon komoly, és potenciálisan életet veszélyeztető állapot, mégis: sokkal veszélyesebbnek tartom azt, ahogyan a rákról gondolkodik a közvélemény, mint amilyen veszélyes valójában a rák maga. Hetven éve mondta Gerson professzor (Gerson-diéta), hogy „több embert láttam meghalni a ráktól való félelmében, mint magában a rákban”.
Ez már akkor is így tűnt…
— Hogyan lehet a közgondolkodáson változtatni?
— Ezen a sok gyógyult eset felmutatásával lehet változtatni, itt meghatározó a civil szervezetek* szerepe, de akár egy ilyen könyv is példaértékű lehet.
Mindenki fél a ráktól. Ha valaki kézhez kapja ezt a diagnózist, akkor az is egy rossz instrukció a környezet részéről, hogy ne félj, ne gondolkodj negatívan. A pozitív gondolkodást gyakran összekeverik a fájdalmas érzések elnyomásával, ami szintén tévútra vezeti a beteget és a gyógyulást. Ezzel beléjük fojtjuk az érzelmeket, pedig elengedhetetlenül szükséges azok kimondása. Nem az a lényeg, hogy visszaszorítsuk az ezzel kapcsolatos érzelmeket, jogos a félelem ebben az esetben, de az a kérdés, hogy a félelem kapcsán jutok–e arra a következtetésre, hogy ezt úgysem tudom megcsinálni? Az „úgysem tudom megcsinálni” gondolat sokkal veszélyesebb, mint a félelem, mert mindenki fél. Azt gondolhatom, hogy nagyok félek, de mi van, ha mégis megpróbálom megcsinálni, mi van, ha mégis túlélem?
— A magyar egészségügyi paradoxon az, hogy az emberek rettegnek a betegségektől, főképpen a ráktól, de az ingyenes szűrésekre mégsem mennek el. Nem is a fájdalomtól való esetleges – teszem hozzá, jogtalan - félelem miatt, hanem, mert mi van akkor, ha kiderül valami rossz, ha felfedeznek valami kóros elváltozást?
— Bizony, pedig az a jó, ha kiderül, mert akkor elkezdhetik kezelni. Ez is a rugalmasság része.
A prevenciós szűrések is nagyon fontosak – a gyógyulást megerősítő tapasztalok mellett -, mert nekem is az a véleményem, hogy ezt a betegséget könnyebb megelőzni, mint gyógyítani.
Nagyon fontos szerepe van az előzményeknek: a megelőzésnek, a felvilágosításnak, a tudatos életvezetésnek, hogy az a felvetés ne kényszerszerűen, baj esetén jöjjön elő, hogy most baj van, most azonnal kezdjek el törődni magammal, változtassak mindenen, étkezzek egészségesen, mozogjak. Ha tudatos lennék, akkor előbb megtenném, és akkor lehet, hogy elkerülhetném a nagyobb bajt.
Hogyan tegyen valaki valamit önmagáért, ha felismeri, hogy változtatni kell a rossz beidegződésből fakadó életvitelén?
Arra a kérdésre, hogyan és mit lehet általában tenni, hogy megelőzzük a betegségeket, nagyon sok válasz van. De arra – és szerintem ez a nehezebb része - hogy mitől kapcsol át valaki, mitől jön rá, hogy fontos tennie magárét, erre már nehezebb válaszolni. De elolvasva egy könyvet, például ezt, vagy egy cikket, hallva egy betegségről, egy gyógyult esetről, felébredhet a kétkedése az addigi életvitelét vizsgálva: megteszek-e mindent azért, hogy én az ilyen rosszat elkerüljem? Mit tehetnék, hogy ez velem ne forduljon elő?
Körülöttünk nagyon sok egészségi problémával küzdő ember van, és ha látjuk, hogy mi vezet a csak civilizációs betegségekként nevezett krónikus betegségek kialakulásához, a magas vérnyomáshoz, cukorbetegséghez, infarktushoz, rákhoz, akkor elgondolkodhatunk, milyen életvezetés kell ahhoz, hogy ezt elkerüljük.
Amit most mondok, az részben a spanyolviasz feltalálásának tűnik, részben viszont utópia. Mit is kellene tennünk? Tiszta ételeket enni, tiszta vizet inni, tiszta levegőn élni. Mozogni.
De amikor valaki rágja a csipszet és issza az akciós kólát, majd méltatlankodva megkérdi, hogy ugyan már! hogy lehetne ezt a mai rohanó világban megtenni, akkor azt mondom, a kérdésben ott a válasz. Számára így: sehogy. Viszont, ha a kérdést úgy teszi fel, hogy én vajon hogyan tudom ezt megcsinálni, akkor már elindulhat egy új út keresése, először akár a konyhában, mert mindenki a saját környezetében tehet sajátmagáért a legtöbbet.
— Itt már megint a személyiség milyenségében látom a választ: alkalmas-e arra, hogy akarjon és tudjon is változtatni az életvezetésén az ember, és a bevezetett változtatásokat akkor is megtartsa, ha már elmúlik a fenyegetettség.
— Az sem a személyiségen múlik – hogy csak hogy az előző példánál maradjunk -, hogy nekem lesz-e jogosítványom, nyelvvizsgám, megtanulok-e főzni a pici gyermekemnek, vagy nem. Van-e bennem elég motiváció, látom-e értelmét? Meggyőz-e engem a világ, vagy valaki, hogy ennek értelme és haszna van számomra? És beleteszek-e tanulást és rengeteg gyakorlást a feladatba? Amikor először próbálja valaki egyesbe tenni a kocsit, előre a bal lábat, hátra a jobb kezet, és mindezt egyszerre, akkor ez egy nagyon bonyolult feladatnak tűnik, gyakorolni kell, azt mondod, nekem soha nem fog menni; de ha harmincszor húsz órát gyakorolod, akkor jogsit kapsz, és az mind semmi, még egy ilyen dzsumbujban is, mint Budapest, vezetni fogsz, és automatikusan teszed egyesbe a kocsit. Mert begyakoroltad és a készségeddé vált.
Eljuthatunk addig a felismerésig is, hogy a jogosítvány megszerzésével egyenértékű tudásnak, készségnek érzünk például egy meditációs vagy imaginációs kurzus elvégzését, ami szintén segíthet a gyógyulásban. Az imaginációs gyakorlatokat arra használjuk a gyógyításban, hogy átélve elképzelt történeteket vagy felidézve saját emlékeket és az azokba foglalt érzéseket, újabb lelki tapasztalatokra tegyünk szert és elmélyítsük azt, amitől a belső énünk felismerésekhez jut- és ez változást generálhat bennünk
(* Pl. „Rák ellen, az emberért, a holnapért!” Társadalmi alapítvány - a szerk.)
Mert mi történne, ha ugyanazt, amit a jogosítványszerzés során végigcsinálunk, azt megtennénk az egészségünkért, tehát harmincszor két órán keresztül a helyes életvezetést tanulnánk? Először lehet, hogy szentségelnénk, hogy ez nem az én személyisemhez illő, fúj, zöldség, fúj, reggeli futás, de gyakorolnánk és észrevétlenül a részünkké válna.
— Térjünk vissza a beszélgetés elején felidézett hithez! Mennyire fontos a gyógyulásban az aktivitás, a rugalmasság és a gyakorlás mellett?
— Ami még a nagy buktató a daganatos betegségek gyógyításában, az az, hogy a beteg azt mondja, én nem tudok hinni a gyógyulásban.
Pszichoterapeuta szakemberként és magánemberként is elfogadom, sőt mélyen átérzem, hogy nem tud hinni. Ott áll a beteg, aki eddig azt sem tudta, hogy beteg, van egy papír a kezében, amin az áll feketén-fehéren, hogy ő - a rosszul rögzült gondolata szerint – halálos beteg, össze van zúzva a világa, kétségbe van esve, találkozik egy számára uralhatatlan helyzettel, és ilyenkor nekifeszítjük őt annak, hogy higgyen! Felesleges. Nem a hit a lényeg itt, hanem a gyakorlás, az életmód és szemléletmód átalakítás, amiről beszéltünk.
Térjünk át a nyelvtanuláshoz! Ha meg akarok tanulni angolul, és ennek érdekében leteszem az angolkönyvet az egyik sarokba és leülök a másikba, és elkezdem mantrázni, hogy hiszem, hogy meg tudom tenni, hiszem, hogy megtanulok angolul, abból semmi nem lesz. Viszont, ha akármennyire is utálom, és nem hiszek benne, hogy sikerülni fog, de mindennap átballagok az egyik sarokból a másikba és odamegyek a könyvhöz, és kinyitom, és mindennap megtanulok öt szót, és egy nyelvtani szabályt, akkor megtanulok, és akkor egy év múlva beszélni fogok angolul.
Akkor is beszélek, ha utálom, és nem hiszek benne, hogy meg tudtam tenni. És beszélek, de ha már beszélek, akkor előbb-utóbb elhiszem, hogy megcsináltam.
A rákbetegségből való felgyógyulásnak is ez a titka, mert nem az a kérdés, hogy meg lehet-e csinálni, arra az a válasz - Vivien válasza is - hogy igen. A kérdés az, hogy mi tántoríthat el, és felismerem-e, hogy hogyan. És mi támogathat és felismerem-e, és hogyan.
Sári Edina
