Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

(Ady Endre. Új vizeken járok)

Új vizeken járok – jelentette be a közönséggel farkasszemet nézve, majd folytatta hittel a verset Balzsay Károly olimpiai bajnok ökölvívó a Magyar Nyelv Napja tiszteletére tartott Vers a bajnoktól című színházi esten a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.

Egy ökölvívó a sportpályafutása alatt rengeteg harcot megvív - részben sajátmagával, részben kihívó és kihívott ellenfeleivel, de mindkét esetben dűlőre tud jutni: az egyikben főképp mentális, a másikban inkább fizikai síkon tud győzni.

Arra viszont senki, még egy rettenthetetlen világbajnok sincsen felkészülve, hogy egy előre nem látható betegség terítse le egyik napról a másikra, és ezzel egy olyan ringbe kényszerüljön, ahonnan kevés az esély a győzelmes kijutásra.

Márpedig ő ezt a csatát is megnyerte - bár ezt az ellenfelet nem ő választotta magának - és még erősebben került ki belőle, mert legyőzte a XXI. század pestisének kikiáltott rákbetegséget.

— Hogy mi is volt ez az egész, és hogyan is kezdődött? – nézett maga elé bajnok.

— Ez év februárjában rosszindulatú daganatot találtak a csontvelőmben, a tüdőmben, a lépemben, és a nyirokrendszeremben, limfómát diagnosztizáltak nálam.

Úgy kezdődött, hogy nagyon megdagadtak a nyakamon a nyirokmirigyek, amivel először nem is nagyon foglalkoztam, mert éppen nemzetközi csapatbajnoki tornán vettünk részt, és a hazai fordulókat én szerveztem, és arra gondoltam, majd ha ezen túl leszek, és még mindig fennáll az az állapot, akkor elmegyek orvoshoz.

A szervezetem viszont nem gondolkodott ilyen praktikusan, és egyik napról a másikra elkapott egy lázas betegség, amiről kiderült, hogy mononukleózis.

Na most, hogy ez hosszasan lappangott-e bennem, vagy hogy ez váltotta-e ki a rákbetegséget, azt senki sem tudja megmondani, de az biztos, hogy jó két-három hétig otthon feküdtem 40 fokos lázzal.

Azt mondták, ez el fog múlni, ki kell feküdni, de egy idő után gyanús lett, hogy a helyzet változatlan, ezért elmentem a KSI-be a sportorvosnőnkhöz, és kérdeztem tőle, tulajdonképpen mi is ez, és miért tart még mindig, és ő is azon a véleményen volt, hogy ennek már el kellett volna múlnia, és beutalt engem a Szent László Kórházba, Dr. Bátai Árpádhoz, akihez egy hét múlva, egy hétfői napra kaptam időpontot.

Addigra már annyira rosszul voltam, hogy úgy éreztem, nem érem meg a vizsgálatot, ezért előtte lévő pénteken felkerekedtem, elmentem a kórházba.

Utólag mondta is a doktor úr, nagyon jól tettem, hogy akkor ott megjelentem, azonnal mindenféle vizsgálatnak vetett alá, sőt, rögtön megcsinálta a biopsziát is, egy nyirokmirigyet kivettek, aminek a nagyon nem jó eredménye a következő héten már meglett.  Ekkor csináltak egy szövettant is, aminek épp akkor lett meg az eredménye, amikor a PET CT vizsgálaton voltam, és akkor derült ki konkrétan, hogy mi a baj. Limfóma – kaptam be a bal horgot -, másnap pedig azt is megtudtam, hogy hol vannak az áttétek, szinte mindenhol a testemben – próbált kiütni az élet.

De a fogamat összeszorítva felálltam, felvettem a kesztyűt, és azt mondtam, no akkor küzdjünk meg! – néz dacosan a távolba Balzsay.

Először édesanyámnak mondtam el a rossz hírt, ő mondta el a feleségemnek, Tücsinek ((Reubl Tünde, volt válogatott tornász – a szerk.), mert én nem bírtam volna, édesapám pedig, akinek a bátyja rákbetegségben hunyt el, a munkába temetkezve próbálta túlélni a betegségemet.

Hogy a kislányaim mennyit tudtak, fogtak fel erről?

Azt persze tudták, hogy beteg vagyok, de azt, hogy mennyire nagy a baj, azt szerintem csak érezték, főleg, amikor még nem tudtuk, mi a bajom, és még nem kaptam kezelést, és nagyon rosszul voltam, akkor voltak riadtak. Hanna az oviban is hallhatott dolgokat, de ezeket mindig megbeszélte az édesanyjával, a kicsi, a négy éves Jázmin mindig adott gyógyító puszit a kopasz fejemre, de alapvetően tudták, hogy gyógyulok, és ez nekem is erőt adott…

Aztán – folytatja - mivel nagyon aktív voltam az ökölvívás világában, akkor meg eltűntem hirtelen, meg valaki még meglát kopaszon és elkezd kombinálni -, arra gondoltam, úgyis ki fog derülni a nagyközönség számára is a betegségem, ezért elmondtam először a barátaimnak, majd, amikor a német Bildben is megjelent a hír, akkor felhívtam újságíró barátaimat, hogy inkább az én verziómat írják le, mintsem pletykák keringjenek a betegségemről.

Hogy lelkileg hogyan éltem meg a betegséget? – néz felfelé, mintha a plafonon túl figyelne valamire.

Az első kemoterápiás kezelés után két-három nappal - a kemo okozta hányinger és a rosszullét elmúltával - gyógyultnak nyilvánítottam magamat, mert eltűntek a nyakamról a dudorok, nem voltam lázas, és teljesen jól éreztem magamat, az utána lévő öt kezelés hatására pedig az állapotom egyre javult, még jobb lett, két kezelés között pedig megint dolgoztam, mintha mi sem történt volna.

Összesen hat kemoterápiás kezelést kaptam a protokoll szerint háromhetente, és azok vége felé, amikor már szinte minden leletem negatív volt, végre rajtam kívül is mindenki elhitte, hogy gyógyulok, és ez rám is ösztönzőleg hatott.

Ha azt kérdezi, nem lettem spirituálisabb, és ebből a szempontból nem foglalkoztam a betegséggel, tudtam, mi a bajom, és mivel száz százalékban bíztam Bátai doktorban, aki azt mondta, hogy a betegség ellen van kezelés, és én azt kapom, egy percig nem volt kétséges előttem, hogy legyőzöm a betegséget.

Persze a kemo napján és utána két-három napig nem voltam jól, a hajam is kihullott, sőt, mindenhol csupasz lettem, mint Cseh Laci egy olimpiai verseny előtt, de tanítottam tovább a KSI-ben, három-négy-öt napos versenyekre jártam a tanítványaimmal, akik szolidaritásból leborotválták a fejüket, vittem őket Németországba is egy ötnapos edzőtáborba, tehát én nem vettem tudomást arról, hogy nekem ebből a betegségből bármi jelenlegi vagy maradandó problémám lehetne a továbbiakban.

Viszont elgondolkodtam – néz ki az ablakon.

Mivel ez a rákfajta semmiféle negatív életmódbeli előéletet nem feltételez, és alapvetően egészséges életmódot folytató ember vagyok, és utána is olvastam a betegségnek, arra jutottam, hogy talán valamiféle pszichoszomatikus dolog lehet ez nálam, hiszen iszonyú nagy stressztől leterhelve élek, még akkor is, ha örömöt okoz számomra a munkám.

Vagy – tépelődtem – talán olyan tudatalatti, állandóan az agyban pörgő gondolataim vannak, vagy valamire annyira rástresszelek, amennyire egyáltalán nem kellene, és ebben élek hónapokon, netán éveken keresztül, vagy valami olyan trauma ért, amit nem tudtam feldolgozni, és talán ez gyengítette le az immunrendszeremet annyira, hogy válaszreakcióként a szervezet bedobta ezt a betegséget, ami jelzi, mint az időt a gong a meccsen, hogy kezdjek el magamra figyelni, mert ennek nem lesz jó vége, vagy: mindennek vége lesz, KO-val.

Vizsgálgatva a miérteket, én erre napokon belül rájöttem, és utána hirtelen elengedtem egy csomó olyan dolgot, olyan gondolatot, olyan bennem buzgó feszültségforrást, amiből ez szerintem származhatott, és ennek köszönhetően azóta is fantasztikusan érzem magamat.

Hogy változtattam-e valamit az életmódomon? Hm, mivel igazán óriási változtatásra nem volt szükségem, hiszen alapvetően egészségesen éltem.

Viszont az imént említett gondolatmenet eredményeképpen változtattam a mentális hozzáálláson, meg többet pihenek, örömforrásokat teremtek az életemben, még tudatosabban étkezem, és amikor szükséges, szedek táplálék kiegészítőket és vitaminokat is.

Hogy miért választottam Adynak ezt a versét? Nem én, hanem irodalom szakos tanár sógornőm választotta számomra ezt a verset, ő jól ismer engem, én meg nagyon találónak érzem most, ezért bízom abban, hogy este a közönség is megérzi ezt a különleges egymásra hangolást, és beletalálok vele a szívükbe, mert mostanában a régi-új vizeken járva új álmokat álmodom, amiket sorra be is teljesítek! - néz rám búcsúzóul mosolyogva a bajnok.

(Beletalált a szívekbe! - Sári Edina, 2014.)