Az én életmódváltásom története 2016. - Férfi különdíj: Kovalovszki Zoltán

Úgy kezdődött, hogy 2011. karácsonyán egyórás személyi edzős súlyzózást kaptam ajándékba a feleségemtől.

Valószínűleg már nagyon unhatta, hogy a heti egy-két focimeccs után 2-3 napba is beletelt, amíg regenerálódtam, és hogy folyton panaszkodok a munkahelyi sok üléstől fájó derekamra. Ő, velem ellentétben, aki mindig csak mondogattam, hogy el kéne már menni egyet kondizni, a tettek mezejére lépett.

 

A karácsonyfa alatt nagyon megörültem a lehetőségnek, de azért nem siettem el a dolgot, és nem rohantam kezem-lábam törve a fitneszközpontba. Adtam magamnak egy kis gondolkodási időt, egészen február végéig, amikor is lejárt volna a bérlet. Igen ám, de a szüleim engem alapvetően arra neveltek, hogy semmit sem dobunk ki, és különben is rossz érzés lett volna, ha az ajándékba – és ráadásul szeretettel – adott lehetőség csak úgy végelgyengülésben kimúl. Így hát bejelentkeztem a személyi edzőhöz.

 

Az első óra, mint az lenni szokott, szintfelméréssel telt el. Akkor és ott egyértelműen bebizonyosodott számomra, hogy annak ellenére, hogy sportosnak hittem magam, komoly gondok vannak az erőnlétemmel.

Jó, jó, tudom, hogy a szintfelmérés mindenkit kicsinál, hiszen a teljesítőképesség határáig viszik el az embert, hogy lássa az edző, honnan is kell kezdeni a terhelést. De nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy sokkal hamarabb fogyott el az erőm, mint vártam volna, és ráadásul viszonylag kis súlyoknál.

 

Az edzés elteltével alig tudtam felvenni a téli kabátot. E bonyolult műveletet megelőzően kb. tíz percen keresztül gyűjtöttem az erőt az öltöző padján ahhoz, hogy felálljak. Hogy fogok én eljutni a parkolóhoz ilyen állapotban? – cikázott a kérdés a kiüresedett agyamban.

De hát fel kellett állni, mert menni kellett, ugyanis aznap az öcsémékhez voltunk hivatalosak ebédre. Nagy nehezen kiaraszoltam a konditeremből. Minden bajom volt. A túlterheléstől a végtagjaim alig mozdultak, kint csípős hideg fogadott, a kabátban majd megsültem, szóval nem volt egy egyszerű dolog.

 

Sikerült elvánszorognom a kocsiig, amelyben a család értetlenül és megrökönyödve nézte, hogy miért nem jövök már?

A feleségem gyorsan kipattant a sofőr ülésről, hogy átadja a vezető helyet, de a fejem nemet jelentő, centiméternyire jobbra történő elmozdulásából látta, hogy itt komoly baj van. Előzékenyen kinyitotta az anyósülés melletti ajtót. Valamit kérdezett is tőlem, de a beszűkült tudatállapotomban ilyen lényegtelen dolgokkal nem értem rá foglalkozni. Minden erőmmel igyekeztem a valóságba kapaszkodni, és arra, hogy valahogy egyben tartsam az összetört testem, és azon kívül – mily eretnek gondolat! – még mozgatni is tudjam. A két gyerek csak nézett a hátsó ülésről, ilyet még nem láttak, fel sem tudták fogni, hogy az apjukkal mi történt, csak tátott szájjal figyeltek.

 

Nagy keservesen sikerült behajlítanom az egyik, majd a másik lábam és féloldalas helyzetben bevonszolni magam az ülésre. Amikor becsukódott az ajtó, kiterültem. Pontosan úgy, ahogy a filmeken láttam, ha valakivel ültében végez a golyó: szép lassan oldalra dől, neki a falnak (jobb esetben), és úgy marad, nem mozdul. Hiába kérdezgettek, motyogni sem tudtam, csak pár szót sikerült kipréselnem a fogaim közül, melyek lényege az volt:

Mindenki hagyjon békén!

 

Szóval, jól elvoltam. Félúton meg kellett állnunk valahol valami cukros üdítőért, és hogy nehogy hányjak.

 

Végül megérkeztünk az öcsémékhez, aki kicsit furcsállta, hogy nem én vezettem, majd azután azon csodálkozott, hogy miért nem szállok ki az autóból. (Hát csak azért nem, mert mozdulni sem tudok! Oktondi!)

Rendes volt, mert amikor megtudta, hogy mi történt, megsajnált és segített kiszállni. A hónom alá nyúlt és betámogatott a nappaliba, ahol a kanapén töltött kb. félóra erőgyűjtés után kezdett csak lassan visszatérni belém az élet. Mindenesetre aznap jó poén voltam, és mindenki tudott egyszerre szörnyülködni és kacagni.

 

Az izomláz eltartott még két-három napig, de ahogy közeledett a következő alkalom időpontja, úgy csökkent és végül meg is szűnt (gondolom ez az élet rendje), és nem hagyott hátra mást maga után csak valami hiányérzetet, és az igényt arra, hogy a megkezdett úton most már tovább kell menni.

Tudatosult bennem, hogy folytatni akarom az edzést, az izmaim érezték, hogy a túlzott igénybevétel okozta szenvedés ellenére is szükségük van arra, hogy megmozgassák őket.

Több olyan izmom is volt, ami addig nem is tudta, hogy létezik.

 

Így aztán szépen elkezdtem lejárni a konditerembe hetente háromszor, és egy idő után már el sem tudtam képzelni az életet nélküle. Ha valami miatt kénytelen voltam kihagyni a tervszerű edzést, mindig lelkiismeretfurdalásom volt. Lassan az edzésekhez kezdtem igazítani az életritmusomat, a munkát és a programjaim, úgy, hogy a sportolást semmi ne veszélyeztesse.

Az egyre nehezebb súlyok folyamatos kihívást jelentettek, megtanultam, hogy először minden a pszichében dől el, s ha ott eldőlt, akkor a súly is kinyomásra kerül. Sok szimpatikus emberrel ismerkedtem meg az edzőteremben, akik hasonló cipőben jártak mint én; segítettek, ha valamit rosszul csináltam, ahogy aztán én is segítettem a kezdőknek.

 

Majd egyszer csak eljött az első szombat este, amikor a heti harmadik alkalom, bizony, a hétvégére esett.

Most már rendszeresen lejárok a hétvégeken is, vagy szombaton, vagy vasárnap, bár a vasárnapokat jobban szeretem, annak van valami bája, nincsenek olyan sokan, és jó érzés, hogy befejezzük és egyben el is indítjuk a hetet. Időközben a fiaim is elkezdtek súlyzózni, a feleségem pedig rendszeresen spinningel vagy tornázik ugyanabban a fitneszközpontban.

Így nemritkán az egész család együtt és mégis külön edz ugyanott.

 

Ahogy telt múlt az idő, erősebb lettem. 45 éves voltam, amikor először mentem le kondizni, ma 50 éves vagyok és rendszeresen edzem magam. A testemen a zsír szép lassan izommá alakult, 5-6 kg-mal nehezebb lettem, mégis frissebb, magabiztosabb.

Fokozatosan fejlődtem, nem siettem, ismertem a határaim. Jól éreztem magam a bőrömben, és kb. 3 év után, a zuhanyblokk tükrében meglátva magam, tudatosult csak bennem hirtelen, hogy nemcsak a rendszeres sportolás okozta kellemes érzés az eredménye az edzéseknek, hanem a kezdetekhez képest látványos testi változás is. Addig még mindig a régi testkép élt bennem, és nem fordítottam túl nagy figyelmet a külsőmben történt előnyös változásra, hiszen nem hiúsági, hanem egészség-megőrzési célból kezdtem el kondizni.

 

Mostanra eljött az idő, hogy az étkezés is fontos lett számomra.

Ez is az evolúciós folyamat része.

Soha nem voltam hízásra hajlamos, szerettem az édességeket, de mindig mozogtam eleget ahhoz, hogy ne alakuljanak ki látványos súlyfeleslegek. A kondizás első három éve alatt nagyjából ugyanúgy étkeztem, mint korábban. Úgy véltem, amíg a rendszeres fizikai terhelés hozza magával a pozitív változást, nem kell lemondanom semmiről.

Különben is, a lemondás zsákutca!

De azért lassacskán egyre fontosabb lett, hogy vacsorára ne egyek annyit, mint korábban, több lett a saláta, kevesebb a kenyér. Úgy érzem, most érkezett el annak az ideje, hogy megtanuljam a valóban egészséges táplálkozást, hogy tudatosan odafigyeljek arra, hogy mit eszem. Ne csak finomat, de egészségeset is! Újabb készséget kell megtanulni.

Külön mappát nyitottam a számítógépen az egészséges, nem hizlaló, de mégis jóízű, változatos ételek elkészítése céljából, és ugyanúgy, ahogy azon a bizonyos februári napon szakítottam a korábbi életmódommal, bekövetkezik egy újabb módosítás, mégpedig a kulináris örömök területén.

Hiába, lassan érő típus vagyok, de mint mondják: az úton levés önmagában is öröm.

 

Kovalovszki Zoltán

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!