2020. márciusában, a Covid19 járvány hatására egy csapásra megváltozott minden, szinte az egész életünk. Belekerültünk egy zúgó, sodró folyamba, ahol nem győztünk kapaszkodni, alig bírtunk levegőt venni, és megtanulni az örvények között evickélni. Ha nem akartunk sodródni az árral, meg kellett tanulnunk túlélni.

2020 márciusa... Amikor az egész földgolyó emberisége egy időben tapasztalta meg, milyen egy láthatatlan ellenséggel felvenni a harcot, egyszerre védekezni és küzdeni ellene.

Mi, akiknek eddig a szezonális influenzán kívül a H1N1-es madárinfluenza volt a legrémisztőbb járvány, hirtelen ott találtuk magunkat maszkban, gumikesztyűben, és gombóccal a torkunkban a patika tárája mögött azzal a tudattal, hogy minden betérő vásárló vagy beteg egy-egy potenciális veszélyforrás.

Amint felmértük a veszélyt, plexifal mögé bújtunk, fertőtlenítőket szereztünk be a saját részünkre is, ezzel a szó átvitt értelmében is felvettük a kesztyűt, és így felvértezve elkezdtük a háborút. Harcoltunk a vírus ellen, harcoltunk a betegek egészségéért, harcoltunk az árakat felverő gyártókkal, nagykerekkel, mindennap csatáztunk az egzakt információkért, hogy tudásunk és felkészültségünk legjavát adhassuk azoknak, akiknek a gyógyítására felesküdtünk. És közben próbáltuk óvni a saját fizikai és lelki egészségünket.

A legnehezebb helyzetben én, mint a patika vezetője voltam. Egyik oldalon a bizonytalan és kiszolgáltatott vásárlók rohamoztak minket, akik tömött sorokban álltak tanácsért, gyógyszerért, fertőtlenítőért és egy jó szóért. Azt akarták hallani, hogy nem tart már soká, és hogy biztosan ép bőrrel megússzuk, a tára innenső oldalán pedig a munkatársaim néztek rám rémült szemmel és utasításokat vártak akkor, amikor én sem tudtam többet náluk. A kormányzati kommunikáció szemében mi egy rangsorban álltunk az egyéb, hétköznapi termékeket árusító üzletekkel, és mivel nem kaptunk ránk, gyógyszerészekre vonatkozó információt, utasítást, nem tudtuk, hogy veszélyhelyzetben mi a helyes, mi a célravezető az egészségügyi káosz frontvonalában.

Technikai utasítások, szabályozások és rendeletek ugyan jöttek számolatlanul, idősávokra, fertőtlenítésre vonatkozóan, de mindenkinek magának kellett kialakítania a gyógyszertára és munkatársai, no meg a vásárlói érdekében a helyes védekezést.

Mi, orvosi egyetemet végzett gyógyszerészek, bár még sosem tapasztaltunk egészségügyi veszélyhelyzetet, ekkora méretű világjárványt, a hivatásunkból adódóan mégis pontosan tudtuk, mit kell tennünk. Patikavezetőként magunkra hagyatva ugyan, de mégis a saját gyógyszertárunkban készítettük fel a munkatársainkat a helyes védekezési stratégiára. Mint a statisztikákból kitűnik, jelesre vizsgáztunk a pandémia iskolájában, mert a kétezer működő gyógyszertárból csak pár egységet kellett bezárni vírusfertőzés miatt, szerencsére azokat is csak rövid időre.

A munka és védekezés megszervezése mellett elkezdtünk vadászni a valós, pontos és használható információkra. Sem időnk, sem energiánk nem volt az információáradat minden elemét befogadni, épp elég volt kihalászni azokból a számunkra fontosat és azokat értelmezni.

A barikád – tára – másik oldalán álló vásárlók között sokszor vérre menő csata dúlt minden egyes maszkért, gumikesztyűért, minden üveg fertőtlenítőszerért, amit sok gyógyszertárban – mint a miénkben is – magunk kezdtünk gyártani. A járvány okozta rohamtól függetlenül az addig rendszeres patikalátogató betegeink is ugyanúgy jöttek, hogy kiváltsák a szokásos receptjeiket a meglévő bajaikra, ezen kívül az ügyeleti nyitva tartást is folyamatosan biztosítani kell. Mindez rengeteg időt és energiát igényelt, a gyógyszertári munkaközösség összefogását és áldozatos munkavállalását.

Ami pedig egyáltalán nem érdekli sem a felügyeleti szerveinket, sem a közvéleményt, de saját magunknak mégis a legfontosabb: nekünk is van családunk, vannak idős szüleink, akiket gondoztunk, és nem engedtünk utcára, van párunk, akihez hazamentünk, és vannak gyerekeink, akiket féltettünk, és akiket mindeközben tanítottunk az online oktatás kertében. Ha nem lettünk volna elég ügyesek a munkahelyünkön, akkor hazahurcolhattuk volna a koronavírust.

Amikor eljött a nyár, kicsit fellélegeztünk, egymást váltva próbáltunk pihenni és rendet tenni a patikában és magunkban is – kívül és belül. Nem volt egyszerű. Mi nem zárhattunk be, nem zárkózhattunk el, nem maradhattunk otthon. Rendületlenül ott álltunk a tára mögött a melegben is, nem fáradhattunk el, nem tehettük meg, hogy nem végezzük minden nap pontosan, szakmai felkészültségünk minden tudásával a dolgunkat.

Igen. Mára kissé csitult a roham, de az elmúlt hónapok sem hoztak sok nyugalmat és lazítást. A hozzánk betérők számára mi vagyunk azok a biztosan elérhető szakemberek, akik az elmúlt egy évben rendületlenül ott voltunk és vagyunk mellettük azért, hogy feltehessék a kérdéseiket, hogy azokra megnyugtató válaszokat kapjanak, és hogy általában megoldjuk az egészségükkel kapcsolatos összes testi és lelki problémájukat. Az elmúlt hónapok a vakcinákról, az oltási folyamatról, azok rövid- és hosszú távú mellékhatásairól, és a tesztekről szóltak, és továbbra is a helyes döntések meghozatalára vonatkozó feladatokkal teltek. Folyamatosan csörögnek a telefonok, jönnek a patikába és kérdeznek. Bizony, bizony, már a következő hullámról is.

Mivel mástól nem kapják meg, szerintem nagy felelősségünk van abban, hogy részünkről a társadalom közérthető, személyre szóló edukációt kapjon azért, hogy az emberek annak függvényében tudjanak helyes döntéseket hozni.

Ami óriási probléma és szintén nálunk csapódik le, az, hogy sokan nem jutottak el az időközben felmerült egészségügyi bajaikkal az orvosokhoz az elmúlt majd’ másfél évben. A leterheltség és átirányítás miatt sok esetben a háziorvosok és a szakorvosok sem voltak elérhetőek, de a problémákat valakinek mégis meg kellett oldani, a betegeknek tanácsra, biztatásra, jó szóra volt szükségük. Mi ezekben az esetekben is ott álltunk a tára mögött és válaszoltunk és megoldottunk és tanácsot adtunk és szakmai felkészültségünk tudatában gyógyszert és gyógymódot ajánlottunk, amit mindig megtoldottunk hitünk, emberszeretetünk szerint jó szóval, biztatással, mosollyal – tehát álltuk a sarat.

Mindezek ellenére nagyon magunkra hagyottnak és elhanyagoltnak éreztük és érezzük magunkat. Elszomorító, hogy az egészségügyi kormányzat nem értékelte erkölcsileg a munkánkat, és nem említett meg bennünket az egészségügyi dolgozók között.

A pandémia mostohagyermekei a szociális dolgozók mellett mi, gyógyszerészek vagyunk, pedig rengeteg áldozatot hoztunk és hozunk még ma is, aminek az az eredménye, hogy a sodró folyamban nem süllyedtünk el, megtanultunk úszni – árral szemben is –, sőt másokat a víz felett tartottunk és sokakat megmentettünk.

Hogy miért is mondtam el mindezt? Azért, mert:

Szeretném tudatosítani, hogy orvosi egyetemet végeztünk és szakmai felkészültségünk magas színvonalú.

Szeretném, ha a velünk együtt dolgozó gyógyszertári szakasszisztensek és asszisztensek is megkapnák a megfelelő erkölcsi elismerést.

Szeretném, ha – akár nem is a patikatulajdonosok, bár korrekt, nem egetverő árréssel dolgozunk, de – a velünk dolgozó alkalmazottak is részesülnének ugyanolyan mértékű anyagi elismerésben, mint az ápolók, szakápolók, orvosi asszisztensek. Megjegyzem, a háziorvosok is vállalkozók!

Szeretném, ha széles körben ismertté válna, hogy a sokszor elérhetetlen orvosok helyett mi tartottuk a frontot tanácsadás, gyógyszer- és gyógymódajánlás területén, mivel tíz esetből kilencszer orvosi vizit helyett is minket kerestek fel kényszerűségből.

Szeretném, ha anyagilag ellentételeznék a patikák védekezéséhez szükséges, a normál munkameneten felüli dologi kiadásokat!

Szeretném elérni, hogy a gyógyszerészszakma nagyobb figyelmet és elismerést kapjon a kormányzattól és a társadalomtól.

Gallyas Györgyi, gyógyszerész 2021. áprilisi gondolatait lejegyezte: Sári Edina