"Az előadás létrejöttéhez 17-18 nővel készítettem interjút, akiknek az életét megváltoztatta a rák és mindegyikük megküzdött daganatos betegséggel.Közülük választottam ki Timi történetét és hoztuk létre a monodrámát, amelynek címe

Megmondta Professzorasszonyom.

Az előadás szövege verbatim, szóról szóra Timi mondatai, az ő szavai, nagyon kevés helyen alkalmaztunk korrekciót.

Az előadás időtartalma egy picit függ a közönséggel történő interakciótól, de átlagban 50 és 55 perc közé tehető.

Az előadás témája a rákbetegség, de Timi úgy beszél erről, hogy közben nagyon könnyed, persze ott vannak a borzalmas kezelések és a testi tünetek, de mindezt úgy meséli el, hogy ez a legtermészetesebb dolog és a túlélés nem is kérdés, persze, hogy legyőzi mert az élet a legfontosabb.

Amikor interjúztam, ezt tartottam a legfontosabbnak: úgy beszélni erről a betegségről, hogy a nőiségen, a szépségen, az élni akaráson keresztül. Persze, meséltek a szörnyűségekről, a félelmekről, ezeket nem lehet kikerülni. De az érdekelt, hogy élték meg ezek a nők a nőiségüket, hogyan változott a testükhöz való viszonyuk és hogy állnak most a szépségükhöz.

Ez a betegség mindegyikük életét teljesen felforgatta és egyikük sem az, mint azelőtt. De az biztos, hogy miközben beszéltek hozzám egytől egyik csodálatos, szép, vibráló nőket néztem és rengeteg erőt adtak nekem.

Ezt szeretném megmutatni minél több embernek. Az a célom ezzel az előadással, hogy beszéljünk erről, a rákról, a félelemről, az életről, a nőiségről, a testünkről, a szépségről és a szerelemről. Az egyik előadás után egy nővel beszélgettem, egyszer csak elhallgatott és ezt mondta: "Ezután az előadás után elkezdjük értékelni az életünket."

Igen, ez lenne jó!

Az előadás felépítése nagyon egyszerű. A nézők bent ülnek, félkörben, lehetőleg enyhe fényben és én ebbe sétálok be, bemutatkozom nekik, sokuknak egyesével is és ha sokan vannak, akkor ettől zavarba jövök és inkább kinyitom ezt a bemutatkozást és mindenkinek integetek, hogy Sziasztok, Timi vagyok! és leülök velük szembe és elkezdem mesélni a történetet. Az eddigi előadásokon igyekeztem kialakítani egy családias, intim, kellemes légkört a fényekkel vagy hogy ha a helyszínen lehetséges volt olyan kellékekkel, hogy a néző biztonságban érezze magát és a téma nehézsége ellenére se szorongjon. Az számomra volt fontos, hogy tekinteteket lássak, hogy ne sötétben üljenek, ezzel szerettem volna minél inkább eljuttatni hozzájuk a történetet, mintha egy kedves kávézóban ülnénk és én csak mesélnék nekik.

Nincs benne sok mozgás, főként ülök, néha felállok és bicegve ide-oda megyek a nézők előtt (Timinek sajnos az orvosok elszúrták a térdét, biceg és fáj a lába) és egy adott ponton kisántikálok egy adag csokis-meggyes muffinért és körbekínálom a nézőket, amiket előző nap én sütöttem. Ezt azért találtuk ki, hogy ezzel is még jobban bevonjuk és megsegítjük őket, hogy jobban feloldódjanak. Ez rendszerint sikerült is, a végén még egyszer lehet repetázni, szoktak is. Ezt az elemet mi találtuk ki, Timi nem sütött nekünk sütit, de valóban ez a kedvenc sütije.

Az előadás végéhez közeledve észreveszem mennyi az idő (ez a Timivel való beszélgetésben is így történt), elnézést kérek, hogy ennyit beszéltem, mennem kell mert gyógyszeridő van, megköszönöm nekik a figyelmüket és hogy itt voltak és kibicegek, fény le, csend.

Direkt az egyszerűség volt a célom, hogy ha alkalmam nyílik rá, hogy utazzak vele, akkor a legtöbb helyszínen könnyedén tudjam eljátszani és a darab témája is azt hozta ki belőlünk, hogy az egyszerűséget, a beszélgető hangvételt, a közvetlenséget válasszuk.

Az előadásmód közvetlen, emberi, Timi szavait tanultam meg, ahogy ő beszél, használja a nyelvet. Próza, nincs benne ének, tánc, elvont elemek. Szövege pedig a verbatim jellegéből fakadóan nagyon mai, de nem közönséges."

Kőszegi Mária színművész