Miénk ez a cirkusz! - porondon a kikapcsolódás

"Állj mögém, szurkolj nekem,
és ha együtt nyerünk, hajolj meg velem.
Ó, a páholyból majd éljenzés és virág száll felénk;
nekem ez épp elég."*

 

Az egész cirkusz akkor kezdődött, amikor Rippel Ferenc, a Guiness-rekorder artista meghívott a Fővárosi Nagycirkuszba, hogy nézzem meg a Cirkuszi szomszédolás című előadást, amiben szerepelnek a világhírű produkciójukkal.

Remekül szórakoztam a környező országokból érkező artisták mutatványain, amelyek kerettörténetbe foglalva túlmutattak az egyszerű szórakoztatóipari teljesítményen, és inkább a színház eszközeivel, az összetett élmény elérésére helyezték a hangsúlyt.

Az előadást nézve azt is örömmel fedeztem fel, hogy a fellépők jeleléssel is kiegészítették a szóbeli információkat.

Úgy éreztem, az általam huszonöt évvel ezelőtt látott műsorhoz képest új szelek fújnak a magyar cirkuszművészet háza táján, ezért megkerestem a Fővárosi Nagycirkusz vezetőjét, Fekete Pétert, hogy ő meséljen arról a cirkuszban megkezdett globális szemléletváltásról, ami elősegíti a cirkuszi előadás komplex élménnyé válását, és a valódi esélyegyenlőséget a cirkuszi előadások jövőbeli közönségének körében.

 

– Az önéletrajzát olvasgatva, Ön is a mesebeli vándorlegényhez hasonlatos kacskaringós életutat bejárva került vissza érdeklődésének középpontjához, a cirkuszhoz.

Hogyan lesz egy elektroműszerész végzettségű magyar fiatalból egy müncheni varázslóiskola tanonca?

 

– Már egészen kiskoromban kiderült, hogy vonzódom az előadóművészet különböző ágaihoz - éneklés, versmondás, bűvészkedés -, amelyekben sorra ki is próbáltam magamat.

Üdülőkben, táborokban léptem fel, ami a szárnypróbálgatáson kívül jó pénzkereseti lehetőség volt, ezért középiskolás koromban már saját magam szerveztem a fellépéseimet.

Visszanézve érdekes és tanulságos, hogy egy tizenhat éves gyerek önszervező módon hogyan képes eladni a mások érdeklődését is felkeltő tudását.

Ezek a fellépések azonban idővel ráébresztettek arra, hogy a tehetségem, amivel rendelkezem, és az a tudás, amit addig autodidakta módon magamba szívtam, kevés a hosszú távú boldoguláshoz, ezért elmentem tanulni Münchenbe, Európa általam ismert egyetlen cirkuszművészeti iskolájába.

 

Onnantól kezdve aztán elindult egy igazi céhlegényes világjárás - ahogyan ez a Cirkuszi szomszédolás című műsorunkban is nyomon követhető -, mert hiszem, hogy az embernek el kell indulnia, és körül kell néznie a világban ahhoz, hogy különböző kultúrákat, életformákat megismerve minél többet megtapasztaljon, hogy azt önmaga számára kamatoztatva felhasználhassa a későbbiekben.

 

 

Életemnek volt egy nyolc éves periódusa, amikor a német nyelvterület összes országába eljutottam és felléptem, ezáltal megismertem azok cirkuszi- és varietévilágát.

Már akkor is azokra a kérdéseimre, kétségeimre kerestem a választ, hogy a bűvészkedés, az illúziókeltés túlléphet-e a szimpla szórakoztatóipar keretein. Magyarán: hol van a szórakoztatás és a művészet határmezsgyéje? Mitől mondhatjuk, hogy előadóművészet egy cirkuszi produkció?

Erősen vágytam eljutni arra a szintre, hogy a névjegykártyámon már az szerepeljen, hogy előadóművész, mert – érzésem szerint – én akkor még „csak” a szórakoztatóipart űztem, ami nem a jobb vagy rosszabb kategóriákkal ragadható meg, csak mással, ami arról szól, hogy én ügyesebb vagyok, mint te, én ismerem a csodát, te meg nem.

És engem ez nem elégített ki.

Azt kutattam, lehet-e érzelmeket, gondolatokat közvetíteni. Vajon az engem néző közönség látja-e, érzi-e, hogy milyen hangulatban vagyok, át tudom-e adni az engem foglalkoztató vagy általam fontosnak vélt információt, érzelmet? Használhatom-e valami jóra azt a katarzist, amit ki tudok váltani az egy-egy produkcióba sűrített művészi hitvallásommal és mentális-fizikai teljesítményemmel?

Így kerültem fokozatosan a színház világának közelébe, ahol egyre többször kértek fel arra, hogy az előadásokba rendezzek bele egy-egy trükköt.

Egyszer csak lehetőségem adódott, hogy Wales fővárosába, Cardiffba menjek tanulni, ahol komoly szerződést kötöttem az ottani színművészeti egyetemmel – ami, egyébként, Antony Hopkins alma matere is volt.

A szerződés azt tartalmazta, hogy nem kell fizetnem a színházi rendező szakon a tanulhatók elsajátításáért, hanem annak ellentételezéseként oktatom a hallgatókat olyan, a cirkusz világából a színházéba átemelhető, praktikus dolgokra, mint például a közönség figyelmének elterelése, fókuszálása.  

Ott szereztem meg a színházi rendezői képesítésemet, és onnantól kezdve az életem elkövetkező húsz éves időszaka a színházművészet területén zajlott.

Ekkor sem lettem hűtlen a cirkuszhoz, hiszen szinte minden általam rendezett színdarabba beleillesztettem a cirkuszművészet csodás világának egy-egy mozaikdarabkáját.

 

Először Nagy Britanniában dolgoztam, majd Jordán Tamás hívására hazaköltöztem, és a Nemzeti Színházba kerültem, ahol oktatási- és külkapcsolati igazgatóként kipróbálhattam az intézményvezetésnek egy fontos szeletét.

Azután egy nagyon intenzív békéscsabai időszak következett az életemben, amikor egyszerre tanítottam, rendeztem, majd a Békéscsabai Jókai Színház igazgatójaként nyolc éven keresztül egy fantasztikus társulatot, egy egészen kivételes csapatot vezettem, irányítottam.

 

Az ottani munka mind-mind a céhlegényes útkeresés tapasztalatainak esszenciája volt, őszintén hiszem, hogy ha az ember fiatalon, nyílt szívvel és nyitott, befogadásra kész elmével nekilódul a világnak, és ott sok mindent lát, megtapasztal, s azokat a tudásokat beszippantja, akkor az majd a későbbiekben a közvetlen környezetének, illetve, közvetve a hazájának is a javára válhat.

 

Ez a mostanában méltán aktuálissá vált life long learning – vagyis az élethosszig tartó tanulás eszméjének hozadéka.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogyan lett egy elektroműszerészi végzettségű fiatalból bűvészinas. Azonkívül a targoncavezető engedélytől kezdve a pirotechnikusi végzettségen át, a tűzvédelmi szakvizsgáig sokféle stúdiumot elvégeztem, amelyek mindegyike szervesen hozzátesz valamit a mindenkori munkámhoz.  

Jelenleg éppen a doktorátusomat szerzem meg a Kijevi Színművészeti Egyetemen, mert természetesnek tartom, hogy mind gyakorlati, mind elméleti szinten folyamatosan tanuljak, fejlődjem, ezzel a világnak egyre nagyobb részét ismerjem meg és tegyem a magamévá.

 

 

– 2015. augusztusában visszatért a kezdetekhez, a csodák világába, és a Fővárosi Nagycirkusz ügyvezető igazgatója lett, valamint a nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felel miniszteri biztosként. Ennek keretében egyik feladata, hogy megtervezze a megújuló cirkusz helyét és működésének koncepcióját. Hol tart ebben a munkában?

 

– Ami már biztos: a cirkusz elöregedett, negyvenhat éves épületét le fogjuk bontani, de mindaddig a jelenlegi, megszokott helyén és módján működik, míg az új épületet birtokba nem vesszük, ami megközelítőleg még három-négy év. Tehát nem zár be a cirkusz az új felépítéséig, ami mindenképpen a Városligetben, vagy annak környékén kap majd helyet.

Egy nagyon különleges cirkuszművészeti központról álmodom, ahol a klasszikus cirkuszon kívül létfeltételekhez jut a kortárs cirkuszművészet, az artistaképző iskola, de lesz benne cirkuszmúzeum, ezenkívül kutatótár is, valamint cirkuszi háttérszakma-oktatás –  cirkuszművészeti központ tehát, mely reményeim szerint a cirkuszszakma közép-európai találkozóhelyévé válik.

 

Ha ránézünk Európa cirkuszi térképére, akkor azt látjuk, hogy egyedülállóan csak nekünk van kőcirkuszunk – ezt nevezhetjük akár hungarikumnak is.

Nincs kőcirkuszuk a szlovák, lengyel, szerb, cseh, osztrák kollégáknak, de még az olaszoknak sincs, akiknél nagyon erős a cirkuszi tradíció és kultusz, tehát ezért az egyik fő célunk az, hogy a központtal egész Európát szeretnénk kiszolgálni fellépési, tanulási, kutatási lehetőségekkel. Nagyszerű elismerése lesz a munkánknak, ha a cseh, osztrák, szerb érettségire készülő, a cirkuszművészet iránt érdeklődő fiatal hozzánk akar jönni tanulni!

 

Cirkuszszakmai szempontból fontosnak tartom, hogy Magyarországra figyeljen a világ, hogy példaként említsenek bennünket, ami elsősorban nemcsak az én diplomáciai érdemem, hanem az ország nagyon komoly cirkuszi tradíciójának, és azoknak az idős artistáknak köszönhető, akik húsz, harminc, ötven évvel ezelőtt már járták a produkcióikkal a világot.

Becsületesen és kitartóan dolgoztak, művészetükkel magasra tették a lécet, ezzel önkéntelenül, de kellő önérzettel, megalapozták azt, hogy a magyar cirkuszművészetnek ilyen respektje van, és hívó szóként működik a világ összes pontján.

Nekem az a kötelességem, hogy ezt az elismertséget tovább éltessem, tovább vigyem, és ennek megfelelően koordináljam a cselekedeteimet.

Az, hogy engem folyamatosan meghívnak külföldi konferenciákra úgy, hogy fizetik az utamat, az ellátásomat – tehát ez a magyar adófizetőknek egy fillérjébe nem kerül –, részben ennek köszönhető, és azt jelzi, hogy kíváncsiak a munkánkra, a gondolatainkra a terveinkre. Előadásokat kérnek a kőcirkuszi tevékenységről, a szociális érzékenyítő programokról, a cirkuszi terek közösségi hasznosításáról, summa summárum, tőlünk szeretnének tanulni.

 

Persze ez egy kétirányú folyamat, mert én is beszippantom az ő tapasztalataikat, és igyekszem azokat az új cirkuszunk tervezésénél felhasználni. Nagyon szeretek olyan cirkuszi épületekbe járni, ahol nemrégen volt felújítás, ahol a működtetés sajátosságaiból következtetéseket tudok levonni a magunk számára. Mekkora városnak hány férőhelyes épülete van? Mennyi a nézőszám? Hány bejárata van az épületnek? Milyen az alsógépészete? Hol helyezik el a zenekart? Beépítem tehát ezeket a tapasztalatokat a terveink közé azért is, hogy idővel tovább adhassuk a többi ország számára is.

 

 

 

– Mit tud tőlünk ellesni a többi nemzet?

 

– Sok egyéb mellett tanulhatnak majd tőlünk a szomszédok a nézők közötti esélyegyenlőség megvalósításáról, melynek érdekében sok érzékenyítő programot tartunk, legyen szó bármilyen hátránnyal rendelkező vendégünkről is.  

Megtanulhatják, hogy vak- és gyengénlátó barátainknak ezt a látványra épülő művészeti ágat hogyan lehet befogadhatóvá tenni – hogy befogadhatóvá lehet tenni egyáltalán.

Sehol nem láttam példát arra – tehát világelsők vagyunk azok között, akik kipróbálták, és folyamatosan sikerrel narrálják az előadásokat. A színházművészet területén ez már megszokott dolog – sőt, a XXI. században már alapkövetelmény is -, lévén szövegcentrikus művészeti ág, de nálunk, a cirkuszban szokatlan dolog, hiszen mindent alárendelünk a látványnak.

 

Éppen most vagyunk túl az ötödik érzékenyítő, beavató programunkon, aminek a bevezető eleme az, hogy húsz-harminc vak, illetve gyengén látó ember előadás előtt két órával bejön a manézsba, ahol megismerkedik a fellépő művészekkel, az átaluk használt eszközökkel. Milyen egy buzogány? Egy karika? Milyen egy ugródeszka? Felállnak rá, kipróbálják, megérzik, milyen az, amikor megemeli őket. Megsimogatják a galambot – volt olyan gyerek nálunk, akinek az életben nem volt a kezében még galamb, s ez a találkozás óriási élmény volt számára! –; de hozzáérhetnek más állatokhoz is. Megtapogatják az artista karján az izmokat, emiatt megértik, hogy biztonságosan elbírja majd széles vállán a négy társát. Megsimogatják az artista hölgy hosszú haját, érzik, hogy flitteres a ruhája, megfoghatják az állatszelidítő ostorát, amivel majd vezényel az állatainak.

 

Nagyon sok energiát fektetünk ezekbe a tapasztalati bemutatókba. Az ismerkedés után felülnek a páholyba, mindenki kap egy olyan fülest, amelynek az egyik felén a nézőtér zajai, a közönség reakciói, taps, nevetés, bekiabálás, az élő zenekar játéka hallatszik, a másikon az audio-narrátor szövege hangzik el.

Hallják a zenét, a dobpergést, a közönség neszezését, és mellette az általam elmondott erősen érzelemgazdag, hangulatában kicsit a sportközvetítésekhez hasonlító narrációt, így a program bevezetőjében tapasztalt benyomásokkal, érzetekkel összeadódnak.

Siket vendégeink részére az összekötő szövegeket jeleléssel tesszük érthetővé.

Ezzel mindannyian az előadás részesévé válnak, szinte majdnem ugyanolyan élményben részesülnek, mint a látó társaik. Sokszor átéljük, hogy ettől nagyon erős érzelmi állapotba kerülnek, szinte megrendülnek, katarzist érzenek az előadás végén, gyakran sírnak örömükben, hogy átélhették a cirkusz varázsát.

 

Olyan cirkuszművészeti központról álmodom, ahova majd eljöhetnek majd mások ezt a fajta esélyegyenlőségi integrációt eltanulni tőlünk. A legtöbb országban még nem ismerték fel, hogyan lehet a látványalapú művészetet szó szerint kézzel fogható élménnyé tenni a látássérültek részére, ezért konferenciákat, workshopokat szervezünk majd, ahol átadhatjuk az elméleti tudásunkat, ismertethetjük  a gyakorlati tapasztalatainkat.

 

– Gondolnak a mozgássérült, kerekesszékkel közlekedő nézőkre is?

 

– Természetesen, az új központ fizikailag is akadálymentes lesz. Amikor negyvenöt éve megépítették a mostani az épületet, még más szemlélet uralkodott a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban. Akkor még a társadalmi érzékenység másfajta szinten működött, leegyszerűsítve ezt: nem volt fontos szempont.

Mi már most sokat teszünk ennek pótlására és enyhítésére beépített lifttel, a hátsó ajtó használatának lehetőségével, tehát igyekszünk minél több alkalommal kerekesszékes látogatókat is fogadni.

Ebben nekem személyes érintettségem is van, hiszen a feleségem a Pető Intézet igazgatója, az ő szakmai történeteiből leszűrt tanulságokat beillesztem a cirkusz esélyegyenlőségi tervébe, programjába, tehát számomra természetes, hogy különleges figyelmet szenteljünk a mozgásukban korlátozott embertársainknak.

De ha nem is lenne ez a családi elköteleződés, akkor is: egy nemzeti előadóművészeti intézmény vezetője vagyok. Kutyakötelességem, hogy ennek az intézménynek minden szellemi termékét mindenki számára egyenlő formában és mértékben elérhetővé tegyem.

A szegényeknek, a nagycsaládosoknak, a vidéken élőknek, a sérülteknek. Az én legfontosabb feladataim egyike, hogy egyenlő eséllyel jusson el mindenkihez a szolgáltatásunk.

 

– Az anyagilag nehezebb helyzetben lévőket, ahol esetleg több gyermek is van, akik az egyik fő célcsoportja a cirkusznak, hogyan tudják segíteni?

 

– Folyamatosan kapcsolatban vagyunk azokkal a civilszervezetekkel, amelyek megszervezik számunkra az anyagilag hátrányos helyzetben lévők látogatását. A napokban éppen egy határon túli nagycsaládosok szervezete érkezett a tagjaival Budapestre, egy Parlamenti sétára, és azonnal felajánlottuk, hogy kétszáz főt vendégül látunk az egyik aznapi előadásunkon.

A jegyár listán mindig vannak könnyített árak, és alkalmanként jótékonysági előadásokat is tartunk.

A vidéki iskoláknak kedvezményes árú buszbérlési lehetőséget biztosítunk.

Igyekszünk egyensúlyban tartani a bevételcentrikus és a karitatív jellegű előadásainkat.

 

 

– 2016. októberében, a Pesti Magyar Színházban volt egy nemzetközi konferencia, amelynek témája az „Akadálymentesítés az előadóművészet területein” volt, amelyen Ön is tartott egy előadást az „Új előadó-művészeti háttérszakmák keletkezése az esélyegyenlőség jegyében” címmel. Melyek ezek a szakmák?

– Általában a színház- és cirkuszművészetben a háttérszakmákkal keveset foglalkoznak. A nézők nem tudják, hogy ahhoz, hogy a színpadon akár csak egy ember is megálljon középen, és megmutassa a művészetét, ahhoz a háttérben rengeteg ember összehangolt elméleti és gyakorlati munkájára van szükség.

A fény- és hangtechnika, az öltöztető, a súgó, a rendező, az ügyelő, a jegyszervezés – és még sokan mások tartoznak ide, akiket megfelelően ki kell képeznünk a feladatukra.

És amikor erről beszélünk, akkor nekünk, vezetőknek oda kell figyelnünk arra, hogy itt is tartsunk esélyegyenlőséget, és bizony, úgy kell kialakítani a feladatköröket, hogy tudjunk olyan munkatársakat alkalmazni, akiknek esetleg az átlagtól eltérő munkafeltételeket kell biztosítani. Ez a dolog szalmai része. A másik a nézőkkel kapcsolatos.

Azt is el tudom képzelni, hogy a megépítendő nemzeti cirkuszművészei központban legyen egy esélyegyenlőségi referens, akinek például az is a feladata, hogy a jegyszervezés során kifejezetten azzal foglalkozzék, hogy a hátrányos helyzetű emberek különböző csoportja a többivel azonos feltételekkel jusson el hozzánk.

 

- Az új központ vajon új közönségréteget is bevonz a cirkuszba?

 

– Mindenképpen célunk új közönségrétegek megszólítása. És amikor erről beszélek, akkor a társművészeteket aktívan használó, de a cirkuszművészetet mereven elutasító rétegre gondolok elsősorban.

Őket a cirkuszi műfajnak a színházzal való házasításával tudjuk leghatékonyabban megszólítani. Olyan produkciókat hozunk létre, amelyek felkeltik az érdeklődésüket akkor is, ha meglepetten tapasztalják, hogy az előadás játszóhelye a cirkusz!

Földes László Hobóval létrehozunk egy olyan koncertet, amelynek részben a bohócmesterség a témája. Innentől kezdve a Hobó művészetét kedvelők már idejönnek, mert ebben a közegben is látni akarják őt.

Ha a fiatalabb réteg kedvéért meghívom az Anna és a Barbies zenekart, amelynek a koncertje közben artistamutatványok lesznek, akkor több ezer olyan fiatalt becsalogatok a cirkuszba, aki különben a zenekar rajongója, de cirkuszban még nem volt, így viszont kuriózum lesz számára a porondon látni kedvenceit.

Arra törekszem, azt szeretném, ha az emberek felfedeznék, hogy a XXI. században a cirkusz sokkal több, mint szórakozás, ez egy érzelmeket, katarzist kiváltó, ezáltal gondolkodásra késztető művészeti ág. Ugyanolyan, mint a színház, az opera, vagy a balett.

 

Talán még ennél is fontosabb, hogy a felnövekvő generációt tanítsuk meg a cirkusz nyelvére! Hiszen, ha nem ismerkedünk meg a szolmizációs jelekkel, nem fogjuk élvezni Bartók zenéjét. Ha nem tanuljuk meg a betűket egymáshoz illeszteni, nem fogunk Mikszáthot olvasni. Részben ez az oktatás felelőssége, feladata, tehát ebben a munkában nekünk a legerősebb partnerünk az oktatás.

A pedagógusokat kell legelőször megnyerni, velük kell megértetni, hogy a cirkuszt fel tudja használni a saját nevelési céljaira. És ha ezt megérti, akkor már nemcsak szórakozni hozza a gyerekeket osztálykirándulás keretében, hanem a különböző tantárgyak feladatköreinek, alapfogalmainak megismerése végett is, mint a fizikánál a súrlódás, vagy a biológiánál az egyensúlyérzék, vagy a szociális érzékenység témájánál a pontosság, a bizalom fogalmának a megértetése,- ezek tekinthetők a különböző tantárgyak alfájának és omegájának.

Van cirkuszpedagógiai programunk, éppen tegnap volt rendhagyó cirkuszi óránk.

Ez a gyakorlatban úgy zajlik, hogy az osztály megnéz egy előadást, utána a tanárukkal és velünk beülnek a manézsba, ahol átbeszélünk egy olyan tárgykört, ami egyébként nekik a tantervben benne van.

Tegnap a VI. osztályosok biológia tantárgya volt terítéken, abból is az egyensúlyérzék témaköre. Van-e kalapács a fülben, és az mire jó? Mi a szerepe a fülkagylónak, a hallójáratnak? Tanári vezetéssel, egy kötéltáncos segítségével megbeszéltük, hogy mi történik vele, amikor végigmegy a kötélen, miért nem esik le, miért tud becsukott szemmel is biztosan lépkedni – a rengeteg gyakorláson kívül.

A kedvenc szociális érzékenységre nevelő példám a pontosság, a másoknak tett ígéret betartása fontosságának felismertetése és elsajátíttatása. Ez úgy történik, hogy a tizenhatéves gyerekekkel megnézünk egy előadást, majd leülünk, és elkezdünk arról beszélgetni, hogy ki mikor miért késett. Kinek mit szól az edzője, ha elkésik, mi történik, ha megbeszéli anyával, hogy tizenegyre kell hazaérni, de ő öt perc késéssel ér haza? Ki szokott késni a randevújáról? Kinek van olyan története, hogy a várt partnere nem ment el a randira? A késés-pontosság témaköre örök viták, problémák kirobbantója egy kamasz életében, ezért szemléltetésül visszamegyünk az előzőleg látott artisták példájához.

Elmondom nekik, hogy még lent a földön két légtornász megbeszélte, hogy ott fent, 14 óra 32 perc 15 másodperckor találkozni fognak a levegőben.

Ők ennek az ígéretnek a megtartására mindketten az életüket teszik rá, ezért az egyik fogja magát, és elugrik a trapézról a levegőbe védőháló nélkül, mert tudja, hogy a másik két kéz pontosan a megbeszélt időben elkapja a csuklóját.

Ez a mozdulat, ennek a két kéznek az egymásba kulcsolódása beég a gyerek fejébe, és a pontosságot, „a megbeszéltem, megígértem, hogy…”-érzést fogja ezentúl előhívni.

Ezektől az „aha”-élményes megtapasztalásoktól lesz a cirkusz sokkal több, mint egyszerű szórakozás.   

 

 

– Milyen új előadással készülnek a jelenleg is cirkuszrajongó közönségnek?

 

– Egy évben négy új produkciónk van. Amikor az egyik ideje lejár, akkor kezdjük az újat játszani. Most érünk a végére a Cirkuszi szomszédolás-nak, de ezen kívül van egy futó produkciónk, a Ludas Matyi, amit még visszahozunk egy hétre.

A Ludas Matyi olyan szempontból szintén egy érdekes kísérlet, hogy kíváncsiak vagyunk, lehet-e egy cirkuszi előadást ugyanúgy repertoáron tartani, mint egy színházit.

Arra is választ várunk ettől a produkciótól, hogy lehet-e színházzal összeházasítani a cirkuszt. Én történetmesélő cirkusznak hívom, amikor egy ismert, konkrét történetet a cirkuszművészet eszközeivel jelenítünk meg.

Az előadások történetébe jelenleg nagyon kevés verbalitás fér bele, mert ennek az épületnek nem jó az akusztikája, hiszen nem a hangzásvilág az előadás lényege, hanem a vizualitás, tehát más eszközökkel, mozdulatokkal, zenével, cirkuszi gesztusokkal kell elmesélni a történetet.

A Ludas Matyi után indul a nyári produkciónk, amelyben a nyárba jeget varázsolunk! Tavaly a hőséget a víz látványával enyhítettük az Atlantisz gyermekei című műsorunkban. A különböző elemekkel, textúrákkal az a célunk, hogy amíg itt lakunk még, minél többfajta kunsztot kipróbáljunk, hogy lássuk, minek milyen hatása van, lehet-e azzal biztonságosan élményszerű előadást létrehozni.

 

 

A 2017. április 8-ától nyár végéig látható, Jégbe zárt cirkuszvilág – Antarktisz gyermekei című produkciónk nagy kihívás elé állít minket, mert az első felvonásunk homokos talajon játszódik, a második viszont már jégen. Kíváncsi leszek arra, hogy a közönség hogyan fogadja az újabb újításunkat!

 

Sári Edina

 

*Locomotiv GT: Miénk ez a cirkusz

Iratkozzon fel hírlevelünkre!