A történetem egy nagyon szép tavaszi napon kezdődött. Így visszagondolva jut csak eszembe a főiskolai tanárom szavai: „Nem minden szép nap jó.” És milyen igaza is volt...

Az életem azon szakaszát éltem, amikor minden jól alakult. Már 3 éve éltem Németországban. Volt egy munkahelyem, amit szerettem és ahol szerettek. Volt egy barátom, aki megkérte a kezem.

Éppen az esküvőnk körüli teendőket szerveztük, amikor szóba került a gyermekvállalás gondolata. Mondanom sem kell, majd kiugrottam a bőrömből. Fiatalkorom óta tudtam, hogy szeretnék gyerekeket. Bár az esküvőnkig volt szűk 7 hónap, én azt mondtam a páromnak, hogy vágjunk bele már most. Hány olyan történettel találkozik az ember, mikor egy kisbaba érkezésére éveket kell várni, vagy esetleg a várandóssághoz kell valamilyen orvosi beavatkozás. Ezen ismereteim alapján nem tudtam, hogy pontosan milyen hullámvasútra ülök fel. És nem tudhattam, hogy milyen hosszú is lesz az út. Ezért a jóváhagyást megkaptam, így azonnal nekiláttam elolvasni a babatervezéssel kapcsolatos szakirodalmakat. Első lépésként fel kellett keresnem egy nőgyógyászt. Így is tettem.

Tehát egy szép tavaszi napon bevágtam magam a nőgyógyászati vizsgálószékbe és boldog újságoltam az orvosnak a terveimet. Az általános vizsgálatok után ő megkérdezte, hogy mikor volt utoljára rákszűrésem. – Hát ööö... – Ha azt mondtam volna, hogy emberemlékezet óta nem volt, akkor valószínűleg kapok egy jobb horgot a nőgyógyászati kacsával a szemem alá. Így ködösítettem egy kicsit. Nem olyan rég – válaszoltam. Mert hát ugye a „nem olyan rég” egy elég tág fogalom, ezért biztos nem minősül hazugságnak. De mintha az orvosom megérezte volna füllentésem áporodott szagát - csak annyit felelt – Jó akkor most csinálunk egyet!

Hányszor hallottam, láttam vagy olvastam, amikor orvosok hívják fel a figyelmet a szűrések fontosságára. Ilyenkor mindig elhatároztam, hogy egyeztetek egy időpontot a dokinál. De amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan tovaszállt. Vissza gondolva hibáztathatnám magamat is, de őszintén, segítene?

Három hét sem telt el, amikor a terhességi teszten kijött az a bizonyos két csík. Emlékszem hanyatt-homlok rohantam vissza a nőgyógyászhoz miközben a párom próbált velem lépést tartani. Én széles mosollyal az arcomon ültem le, az orvossal szembe és mutogattam neki a teszteredményt. Az orvosom már kevésbé volt lelkes. Gratulált a babához és mondta, hogy még várjunk bő két hetet az ultrahangos vizsgálattal, de közölnie kell velem, hogy nem lett jó a rákszűrésem eredménye.

A következő pillanatban már csak a párom szorítását éreztem a kezemen és láttam, ahogy az orvos szája mozog de nem hallottam mást, mint egy sípoló hangot a fejemben. Olyasfélét, mint amikor foglaltat jelez a telefon, de az én sípolásom sokkal erősebb volt. – Rákos vagyok? – kérdeztem Mire ő hevesen rázni kezdte a fejét. Teljesen tájékozatlan voltam ebben a témában. Azt hittem, hogy a „nem jó rákszűrés” azt jelenti, hogy már szervezhetem is a temetésem. De a doktor szája tovább mozgott. Igyekeztem úgy ahogy összeszedni magam és meghallgatni a szavait. De csak tőmondatokat fogtam fel: - nem tudjuk – várunk – további vizsgálatok – a várandósság során is sor kerülhet műtétre – 6 hónaposan beadunk szív és tüdőérlelőt majd megindítjuk a szülést – ha választani kell baba vagy a mama között...

Hazáig az utat csendben tettük meg. Majd mondtam a barátomnak, hogy most egyedül szeretnék lenni és felmentem a szobába. Amikor már kellőképp kidagonyáztam magam, az önsajnálat mocsarában, elkezdtem azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen mi is történt velem? Felhívtam egy kedves ismerősömet, aki főnővérként dolgozik egy budapesti kórházban. Elmeséltem neki a történetemet és megpróbáltam neki felolvasni az orvosi papírjaimat. Ő rendkívül kedves és megértő volt. Elmagyarázta, hogy HPV vírusom van, ami a rák előszobája. Az én esetemben ez azért rizikós, mert éppen csak nem rák. Senki nem tudhatja, hogy ez mikor és miért rosszabbodhat, de ha így lesz, akkor valóban szükség lesz további lépésekre, attól függetlenül, hogy várandós vagyok. Ha döntésre kerül sor, az orvosok leveszik ezt a terhet a páciensről és általában a kismama javára döntenek.

Miután letettem a telefont az összes fellelhető cikket elolvastam a HPV vírusról. Ez egy olyan szexuális úton terjedő vírus, amit a férfiak tünetmentesen hordoznak. Egy erős női immunrendszer ezt kivédi. De valamikor, valamiért nem. És később ebből az állapotból alakul ki a méhnyakrák. Sok volt itt nekem a „ha" a „ valamiért" a „talán". Így egy másik megközelítéssel próbálkoztam.

Hiszek abban, hogy betegségeink lehetnek lelki eredetűek így utánaolvastam, hogy mik a HPV vírus lelki okai. Ezt találtam, mint lélektani ok: ”Ez a vírus olyan nőknél fordulhat elő, akik sok nem megfelelő párkapcsolat után, feladják a reményt, hogy az életben társra találjanak. Ez a reményvesztettség és a magánytól való félelem okozhat többek között HPV vírusos megbetegedést.”

Mielőtt ezt elolvastam, durván odaszóltam a kedves kaporszakállú bácsinak odafent – Pont most akarod elfújni a gyertyámat, amikor megtaláltam a férjemet? Kedves vagy mondhatom!

Majd módosítottam az előbbi kijelentésemet és azt mondtam: Látod Jóisten! Azért lettem beteg, mert nem bíztam benned eléggé!

Hány éven át kerestem elkeseredetten a páromat. Hány kapcsolatot sirattam el. Hány olyan kapcsolatba mentem bele, amibe igazán nem is szerettem volna de úgy éreztem meg kell próbálja, mert mi van, ha ő lesz a férjem és a gyermekeim apja? Olyan sebességgel óhajtottam eme vágyamat megvalósítani, hogy sokszor meggondolatlanul fejest ugrottam bármibe csak, hogy minél hamarabb családom lehessen. De hiába siettetem az időt, mint tudjuk széllel szemben is lehet pisilni...

Most már tudom, hogy kellett nekem ez a 27 év, mielőtt férjhez mentem. Minden úgy volt jó, ahogy volt. Igen ám, de most már késő volt ez belátni, mivel a baj már megtörtént.

2 hét múlva visszamentem az ultrahangos vizsgálatra. Hallottam a babám szívverését és láttam, hogyan kucorodik össze a méhemben. Nem is sejtettem, hogy akkor látom őt utoljára...

4 nap múlva elkezdtem vérezni. A kórházba már csak a vetélés tényét tudták megállapítani és másnapra kaptam időpontot a műtétre. Bár a terhesség ilyen korai szakaszában még nem megállapítható, de én azt gondolom, hogy kislány volt. És Viktóriának neveztem volna el. Még egy ultrahangos fényképem sincs róla. Csak egy áthúzott oldalként szerepel a terhességi kiskönyvemben. Olyan, mintha nem is létezett volna... Azért írom most ezt le, hogy igenis tudja meg a világ, hogy volt egyszer egy kislány, akit Viktóriának hívtak.

A hetek és a hónapok gyorsan peregtek és elérkezett az esküvőm napja. Egy gyönyörű szép ruhában tündökölhettem és volt egy egetrengető lagzink. A mézesheteket Velencébe töltöttük. Már egy év is eltelt. A rákszűrésem maradt egységesen rossz. De még nem annyira rossz, hogy kéne tenni valamit. Így az orvosom javaslatára nem vártunk és újra belevágtunk a baba projektbe. Több, mint egy év várakozás után újra teherbeestem. És egy probléma mentes várandóság után, világra hoztam egy egészséges és nem mellesleg gyönyörű kislányt. 6 hét múlva visszamentem a nőgyógyászhoz, hogy elvégezze rajtam a szülés utáni kontroll vizsgálatokat és persze, hogy ismét rákszűrést csináljon. Meg voltam róla győződve, hogy végigélhetem az életem egy kötélen táncolva a halálos mélységbe bámulva, miközben hajszál híján mindig megúszom a zuhanást. Tévedtem, mint már oly sokszor. Ismét 6 hét következett. Teljesen nyugodt voltam, hogy minden marad a régiben, persze azt leszámítva, hogy újra két csík jelent meg a terhességi teszten. Miközben épp arról fantáziáltam, hogyan is tekerem ki a férjem nyakát, aki letette a nagy esküt, és azt mondta, hogy nem kell az antibébi, majd ő odafigyel – megcsörrent a telefonom. Az orvosom volt a vonal másik végén. Már rögtön megszólalt a fejembe az a bizonyos vészcsengő, hiszen általában nekem kellett telefonálni és mindig az asszisztensekkel beszéltem. Azt mondta: Kérem minél előbb fáradjon be a rendelésre mert, nagyon rossz lett a rákszűrés eredménye. Megszeretném ismételni, hogy biztosra menjünk....

A férjemet munkából hazajövet, úgy vártam, hogy feltettem neki azt a bizonyos kérdést. A Jó vagy a rossz hírt szeretnéd először hallani?

Másnap ismét elbattyogtam az orvoshoz és ismét csináltunk egy rákszűrést. Most már eljutottam addig a pontig, hogy meg kellett kérdezzem: - pontosan miért is történik ez velem? Ő pár perc gondolkozás után azt felelte, hogy a dohányzás nagyban hozzá járul a HPV vírus kialakulásához. Tudta, hogy a baba projekt előtt én erős dohányosnak számítottam. (Igen tudom fúj! Na de ez van) Én erre nem átalkodtam megemlíteni, hogy milyen szerencse is, hogy én a számon keresztül szívtam a cigit! Hál istennek aznap ő sem hagyta otthon a humorérzékét, ezért nem zavart ki a vizsgálóból...

3 hét múlva újra érkezett a telefon, hogy ismét sürgősen tegyem tiszteletemet a rendelésen. Ekkor már 8 hetes terhes voltam. Elirányítottak egy speciális kórházba, ahol pont ilyen esetekkel foglalkoztak, mint én. Egy rendkívül kedves, aranybarna szemű, anyukám korabeli hölgy fogadott. Bár kedvessége egy kicsit sem segített azon a gondolaton, hogy csak jövő hónapban töltöm a 30-at és máris farkasszemet nézek egy onkológussal. Tájékoztatott, hogy most mintát vesznek az elváltozásból és pár napon belül értesítenek.

Emlékszem, amikor kiderült, hogy újra terhes vagyok, mennyire megijedtem. Arra gondoltam, hogy „Hogy a fenébe is fogom én ezt megoldani 2 kisbabával?” De, csak mikor a fejem felett lebegett Damoklész kardja, jöttem rá, hogy én nagyon szeretném ezt a gyereket. Ebben a hangulatban telt el a 2019-es karácsonyunk. Aztán december 28. ra kaptunk időpontot, hogy kimondják a végítéletet. A diagnózis – carcinoma in situ. A doktornő a tanácstalan képemet látva azonnal hozzá tette – Ez egy olyan rák, ami még nem lépett támadásba. A várandósság egész ideje alatt, minta vételre jártam.

Amikor édesanyámmal kellett közöljem a helyzetem, próbáltam fesztelen hangnemben beszélni, hogy az aggodalom legapróbb morzsáit is eloszlassam benne. Így azt mondtam – Szia anya! Na voltam a dokinál és azt mondta, hogy ez még csak rákocska, csupa kisbetűvel. Nem kell izgulni. Terhesség után egy ambuláns műtéttel kiszedik és annyi neki!

Talán a hangosan kimondott szavak ereje, vagy a Jóisten közben járására, tényleg csak ennyiről volt szó. A rákocskám nem lett rosszabb. Megszületett a kisfiam is, egészségesen, és úgy igazán pasisan, ahogy kell. 6 hét után megműtöttek. Ennek már egy éve. Azóta jól vagyok, bár még mindig vár rám egy évnyi, rákszűrésekben gazdag nap. Mondtam is a nőgyógyászomnak, hogy engem ennyit, orvos, mint ő még nem látott. Úgyhogy kérem is a 30 évre szóló garancia levelemet!

Jó lenne most a történet végére azt írni, hogy LEGYŐZTEM A RÁKOT! És diadalittas hangulatban fürdőzni. De az igazság az, hogy nem ez történt. Úgy érzem, hogy ebben az egész helyzetben, én csak egy passzív főhős szerepet játszottam. Egyszerűen csak megkönnyebbülést és hálát érzek. Hálát az életemért, hálát a gyermekeim életéért. Ha most azt a feladatot kapnám, hogy 6 szóba meséljem el az én tumoros történetemet, akkor az a 6 szó az lenne, amit az aneszteziológus mondott nekem, mikor a műtétem előtt beadta az altatót: „Ön most alszik, mi pedig dolgozunk!„

Hála és köszönet az orvosaimnak!!!

 Molnár Káli Zsófia