Életrevaló lelkizés
2014. február 4-ére, a nemzetközi Rákellenes Világnapra megjelent a Simó Vivien betegségtörténetét feldolgozó, Életrevaló című könyv.
Rendhagyó módon az író (Sári Edina, és a történet főszereplője, Simó Vivien beszélgetését olvashatják ebben az interjúban, az Életrevaló című könyvből vett, a témába vágó illusztrációkkal.
- Hogy vagy, Vivien?
- Jól, köszönöm.
- Mikor voltál orvosnál utoljára?
- Egy hónapja. Vérvétel, hasi ultrahang, nőgyógyászat, CT, MRI.
- Milyenek lettek az eredmények?
- Minden negatív lett.
- Tehát minden lelet jó, jól vagy.
- Most már kimondhatom, hogy egészséges vagyok.
- Hány év telt el a megbetegedésed óta?
- Öt év. Öt év után nyilvánítják gyógyultnak a rákbetegeket.
- Milyen típusú rákbetegséged volt?
- Petefészekrák.
- Elmeséled a történetedet? Hogyan kezdődött? Voltak jelek? Ha, igen, mik voltak?
- Utólag már tudom, először előjelek voltak. Amire nem figyeltem a lelki egészségem szempontjából. Nem úgy működött a párkapcsolatom, ahogyan az jó lett volna nekem. Szerelmes voltam, felnéztem az istenített férfire, a páromra, aki a maga szempontjából a tenyerén hordva imádott, de ezért cserébe hallgatólagosan megkövetelte a mindenben egyetértést, a soha vissza nem szólást, az ő akaratának érvényesülését. Mivel eleinte kényelmes volt a vele való kapcsolatokat, a semmiben nem döntés luxusa, ezért óvatlanul és akaratlanul belementem a lelki játék párom által diktált leosztásába…,
- … ami majdnem az életedbe került.
„Viviennek felforrt a vére a dühtől. Még jó, hogy nem látja az arcomat – gondolta -, még azt hinné, féltékeny vagyok, és jól gondolná, de nem szólok, nehogy azt mondja, hogy házisárkánnyá váltam már a beköltözés napján, mert kerítésen belül érzem magam – és nagyokat nyelt, hogy a torkában lévő gombócot eltüntesse.”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- Sokat nyeltem, tűrtem, nem mondtam el a véleményemet, akkor sem szóltam, ha nekem nem volt jó és megfelelő a párom döntése, bár hangsúlyozom, szerettük egymást, és a szerelem nevében értek a lelki atrocitások. Csak gyűlt, gyűlt bennem a sok ki nem mondott szó, a félreértések, végül a harag. Minden – akkor úgy gondoltam, hogy - a kapcsolatunkat veszélyeztető súrlódásból adódó dühömet, még a sírást is visszafojtottam, hogy ne látsszak zsörtölődő házisárkánynak, akinek semmi nem jó. Még ki sem beszélhettem a nekem fájó dolgokat, magányosan, magamba fordulva küzdöttem velük.
- Miből vetted észre, hogy az egészségeddel nincs minden rendben? Még akkor sem voltál…
- … húsz éves. Elkezdett fájni az alhasam. Először nem folyamatosan, és nem erősen, de a fájdalom valahogyan mindig jelen lett az életemben. Egy idő után viszont már erősebben és gyakrabban fájt, már akkor is, amikor például a kuplungot nyomtam a kocsiban, így elmentem egy nőgyógyászhoz, aki mindkét petefészkemen cisztát diagnosztizált, de azt mondta, azzal nem kell foglalkozni, majd kifakadnak maguktól.
„Az elkövetkező hónapban Vivien egyre inkább elhatalmasodott a fájdalom. de hitt az orvosnak, hogy fel fognak szívódni a cisztái. Már egyáltalán nem tudott hasra fordulni, sőt, ha a hátán feküdt, az alhasán kidudorodtak a csomók, olyan volt, mint a Balaton felvidék hegyrajzi térképe. Vagy, ahogyan néha kínjában viccelődve mondta, vigyázzatok, mert Alien vagyok, nem lehet tudni, mi növekszik bennem, és az a valami mikor szabadul ki.
De azt már mindenki érezte és tudta, ez nem vicc. Várták a kontroll időpontját és Feri fellélegzett, amikor a vizsgálat napjának reggelén megszólalt a telefonja ébresztője a sokadik átvirrasztott éjszaka után. Vivien már szinte mozdulni sem bírt, de tűrte a fájdalmat.”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- Letelt az egy hónap, visszamentem kontrollra, és a ciszták még nagyobbak lettek, de az orvos még mindig kedélyesen bíztatott, hogy maguktól el fognak múlni, nincs semmi teendőm. Megint eltelt egy hónap, addigra néha már fetrengetem a fájdalomtól.
- Miért nem ragaszkodtál a második alkalommal ahhoz, hogy csináljon valamit, hiszen erősen fáj? Vagy az egy hónap letelte előtt miért nem mentél vissza hozzá? Vagy miért nem…
- … váltottam orvost? Igen, utólag már tudom, hogy így kellett volna tennem, de akkor annyira bizonytalan voltam önmagamban, hogy úgy gondoltam, amit egy orvos mond, az szentírás.
„Amikor az ultrahangra került sor, a vizsgálatot végző orvos emelt hangon vonta őt felelősségre, miért nem ment el vécére, annyit már tényleg tudhatna magától is, hogy ultrahangos vizsgálat előtt pisilni kell, hogy a húgyhólyag kiürüljön.
- De én voltam vécén, épp az imént, mielőtt beszólítottak volna - rebegte az amúgy is megfélemlített lány.
- Ja, akkor…! - gondolkodott el az orvos, majd átszólt a másik szobába a kollégájának.
Te, gyere csak ide! Nézd meg ezt!
A kolléga átballagott a szomszédból, nézte a monitort, a fekvő nőre pillantott, megint a monitorra, majd a másikra nézett.
- Nem mondod, hogy ez a daganat! – kiáltott fel álmélkodón, mint aki ufót lát a saját garázsában.
- Hát igen, ezt legalább fél éve műteni kellett volna, ebbe akár bele is halhat – mondta társalgási hangon a vizsgálatvezető a kollégájának, mintha egyedül lettek volna a lelet kiértékelésénél.
Vivien legszívesebben felordított, volna, hé! én is itt vagyok, rólam beszéltek! Nem veszitek észre, hogy még érző húscafat vagyok? De ehelyett inkább nyelt egyet, és próbálta visszatartani a kitörni készülő zokogását.”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- Felgyorsultak az események, elkerültem egy másik orvoshoz, aki kiműtötte a cisztákat, de kiderült, hogy a belsejükben rákos burjánzást találtak, másodszor is meg kellett műteni, kioperálták mindkét petefészkemet…
- Akkor már gondoltál gyerekre, hiszen…
- … nekem kislánykorom óta az az álmom, hogy legyen egy rendes férjem, egy szép házam, és gyerekeim, és vezethessem a háztartást, jókat főzhessek, neveljem a gyerekeket. De akkor csak túl akartam élni a betegséget, akkor nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ne fájjon, hogy ne haljak, meg, hogy anyu, apu és az öcsém szeméből eltűnjön a rettegés. Akkori tudásom szerint petefészek nélkül gyereket szülni pedig úgysem lehetett volna, ezért elhessegettem magamtól még a gyerektervezés gondolatát is.
- A műtét után megkezdődött a kemoterápiás kezelés…,
- … ami hat hónapig tartott. Az állandó hányingerre emlékszem, meg szagok emlékét őrzöm, amitől öklendezem néha még ma is, de akkor is arra törekedtem, hogy a negatív dolgokat átfordítsam valami jóra. Lehet, hogy lefogyok? Nem baj, mert úgyis meg akartam szabadulni négy-öt kilótól. Ki fog hullani a hajam? Nem baj, majd nő új és erősebb! Minden kemos alkalom után megjutalmaztam magamat, elmentünk például úszni, vagy lelkifurdalás nélkül betértem egy étterembe, mert tudtam, másnap úgyis kihányok mindent, vagy vettem magamnak egy kis apróságot, fagyiztunk anyuékkal. De egyszer csak vége volt, túl voltam az utolsó kezelésen is.
„Izzadó tenyérrel, gyors, apró nyelésekkel várta, mi fog most történni? Látta, ahogyan az erei elszíneződnek, érezte, valami hideg lepi el belülről. Most folyik belém a méreg…, a gyógyszer- javította ki magát gyorsan. Most gyógyulok – szuggerálta magát. Vagy lehet, hogy hányni fogok?
- Hogy érzed magad? Érzel valamit? Hozzak innivalót? – kérdezte Feri izgatottan, mert látta Vivienen, hogy retteg, és el akarta vonni a figyelmét, legalább addig, amíg hozzá nem szokik az érzéshez.
- Talán egy kis vizet kérek, meg utána fejthetnénk rejtvényt.
- Jó, mindjárt jövök, kerítek vizet. De nehogy nekem elcsavarogj, mire visszajövök! – próbált viccelni.
- Még meggondolom, megvárjalak-e szépfiú, sok programom van, ezért siess vissza, nehogy csak a hűlt helyemet találd itt – vette a lapot a félelemtől sápadt lány. Mert minek szomorkodjunk – gondolta -, és rontsuk el a körülöttünk élők kedvét, ha a helyzetet el kell viselni, és változtatni sem tudunk rajta, ha nekem rossz, attól még nem kell mindenkinek savanyú képet vágnia – gondolta, és visszamosolygott Ferire.”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- Mit ettél, mit tettél a kezelés alatt, ami megkönnyítette számodra a mellékhatások elviselését?
- Rájöttem, hogy mindenkinek más jön be, én szinte egyfolytában rágcsáltam valamit, mint egy mókus, állandóan járt a szám, híztam is vagy öt kilót. Sokat edzettem, mivel tizenkét éves korom óta az életem része a sport, szinte egyetlen napot sem hagytam ki mozgás nélkül. Mivel tudatosan nem mondtam el a szűk családon kívül senkinek, hogy beteg vagyok, ezért a médiaszereplések is folyamatosak voltak, egy CKM címlapfotó, és egy televíziós felvétel is egy-egy kemoterápiás kezelés másnapján készült, amikor a legjobban rosszul voltam, de azt mondtam, nem hagyom el magamat, nem akartam, hogy sajnáljanak.
- Mi történt közben a párkapcsolatoddal, aminek szerepe lehetett a betegséged kialakulásában?
- Az első, cisztaeltávolító műtétem félidejében kiment a családomhoz a műtőorvos a hírrel, hogy valószínűleg rákos vagyok, és döntsenek, kivegyék-e a méhemet és a többi érintett szervemet is azonnal, vagy csak a szövettani eredmények ismeretében egy másik nagy hasi feltárásos műtét keretében. Anyu félholtan úgy döntött, szó sem lehet arról, hogy a húszéves lányát kipakolják.
„- Önöknek kell dönteni, asszonyom, és most azonnal, mert nem állhat le a műtét, felnyissuk-e és a biztonság kedvéért eltávolítsuk-e az érintett részeket, vagy várjuk meg a végleges szövettant, akkor viszont új műtét keretében kell ezt megtennünk. Kérem, vegyék figyelembe, hogy lehetséges, hogy rosszindulatú daganatról beszélünk, ami átterjedhet a környező szövetekre is, és azt tudniuk kell, hogy az idő a legfontosabb tényező a rákbetegségnél. De az is lehet, hogy csak a petefészek az érintett, akkor viszont a többi szervet, szövetet nem kell eltávolítani. Kérem, döntsenek most!
- Nem engedem, hogy az én kislányomat kipakolják, a belső részeit és a méhét kivegyék, úristen, nem lehet neki sose gyereke, hogy nézek majd a szemébe, ki fogja ezt neki megmondani, talán maga? – ordította zokogva Andrea, csak úgy zengett a folyosó.
- Asszonyom, kérem…
- Ne engem kérjen, hanem a jó istent, miért enged meg ilyet egy szép gyerekkel, hogy sose legyen gyereke, hol van ilyenkor a jó isten? Süket talán?”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- A párom is akkor rendült meg, rájött, hogy elveszíthet, és ezzel száznyolcvan fokos fordulatot vett a velem való kapcsolata és viselkedése, az addigi lelki önzése önzetlenséggé változott, ő volt az, akinek köszönhetem, hogy túléltem a rákot, végig ő tartotta bennem a lelket, segített, ápolt. Összeházasodtunk.
„Az egyházi szertartást a Szent Jobb Őrzője celebrálta, ami után rendőri felvezetéssel a Hősök terére ment a pár, ahol a Rippel Testvérek méltó produkcióval kápráztattak el mindenkit, majd következett az elmaradhatatlan esküvői fotózás azért, hogy – ha csak fotón keresztül, de - majd az utódok is megismerjék, milyen exkluzív menyegzője volt a felmenőiknek.
Eközben a százötven fős násznép bérelt luxusbuszokon éppen a Domonyvölgyben lévő Lázár Lovasparkba tartott, ahol a később lovas kocsin érkező fiatal pár polgári szertartás keretében is kimondta az igent, mégpedig éppen akkor, amikor a lemenő nap utolsó sugarait hintette az ünneplőseregre. A jelenet annyira romantikus és megható volt, hogy sok helyen előkerültek a zsebkendők és a Love Story klasszikus dallamai mellett szipogás hangjait lehetett hallani mindenfelől. A gonoszok megjegyezték, hogy egy-egy nagy, hollywoodi filmrendező ölni tudna ilyen jelenetért, és a többiek bőszen bólogatva adtak nekik igazat.”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- Ezután hosszú kálvária kezdődött a babaprojekttel, mert azt gondoltad…,
- hogy a kemoterápia után rosszabb már nem jöhet, de sorban utasítottak el orvosok, meddőségi klinikák, hogy saját magam által kihordott gyermekem nem lehet, a méhem hormonális erősítése közben felerősödne a sejtosztódás, ami beindíthatja az esetlegesen még bennem szunnyadó rákos kezdeményeket is, azt mondták, örüljek, hogy élek, ne akarjak gyereket. Anyu kihordta volna a babámat, de Magyarországon a dajkaanyaság tiltott.
- „Hát, kérem szépen, ez így nem lesz jó, ez nem fog működni.
- Mi? Mi nem jó? – kérdezte a hümmögéstől és fejcsóválástól lelki egyensúlyát kicsit elvesztő Feri.
- Ez a gyerekvállalás dolog nem fog összejönni. Mert, ha önt, asszonyom, teherbe ejtjük, valószínűleg a gyerekkel a hasában fog meghalni.
- Micsoda?! – esett kétségbe teljesen Andrea is. Vivien csak rémülten szorította Feri kezét és nem merte levenni az orvosról a tekintetét.
- Mert kérem szépen, az fog történni, hogy a lombikbébiprogram első fázisában ön, asszonyom – mondta egyenesen Vivi szemébe az orvos, tudomást sem véve a kísérőkről -, kapna egy hormonkezelést, hogy erősítsük a méhét és a szervezete megtarthassa a terhességet. Na, most lehet, hogy az ön szervezetében a kemoterápia ellenére is maradt egy icipici rákos sejtkezdemény, és ha a hormonerősítő szer hatására beindulna a káros sejtburjánzás, akkor ön meghal várandósan a magzattal együtt. Ez életveszélyes. Nem ajánlom, ne menjen másik klinikára sem, mert lehet, hogy megcsinálnák a pénz miatt, de ezzel a veszéllyel számolniuk kell. Ha van olyan rokona, aki szülőképes és megfelel a feltételeknek, az essen teherbe a férjétől, szülje meg a gyereket és mondjon le az ön javára! Vagy fogadjanak örökbe! Olyan sok árvagyerek vár nevelőszülőkre, maguk olyan szép pár és meg is tehetik, hogy otthont nyújtsanak egy árva kisgyereknek!”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Életrevaló c. könyvéből)
- Ekkor már az örökbefogadáson gondolkodtatok…
- … és sok minden máson, de nem csak gondolkodtunk, hanem cselekedtünk is…,
- amit részletesen megírtuk az Életrevaló című könyvben. Nagy sokára végre elkerültetek Czeizel Tanár Úrhoz…,
- … akinek a bátorításával - miszerint mivel a petefészekrák nem hormonális eredetű, szemben például a mellrákkal, tehát nem kell félni a hormonerősítéstől – felkerestünk egy általa ajánlott meddőségi klinikát, ahol az orvosok segítségével, a csodával határos módon, petesejt donációval teherbe estem, majd normál terhesség után kihordtam a már majdnem három éves Krisztofert.
- Volt nagy öröm, nagy ujjongás, de…
- … végül tavaly mégis különköltöztem a férjemtől. Amint véget ért a feladat, ami összekötött bennünket, kiürült a kapcsolatunk.
- Vivi, mit gondolsz, miért történt ez így?
- Egyrészt azért, hogy megírhassuk ezt a könyvet, és ezzel segíteni tudjak sok, hasonló helyzetben lévő lánynak, asszonynak. Nagyon sokan kerestek meg a fészbúkon is, szinte minden nap azzal az elégedetlenséggel feküdtem le, hogy már megint nem tudtam minden hozzám fordulónak válaszolni. Ezért született meg az Életrevaló. Másrészt - attól függetlenül, hogy nagyon praktikus gondolkodású, egyáltalán nem ezoterikus beállítottságú ember vagyok, mégis - azt hiszem, nekem a volt párommal azért kellett megismerkednem, megbetegednem, és Feri azért gyógyított meg, hogy Krisztofer ebben a genetikai összetételben, éppen így jöjjön a világra. Hiszem, hogy ő nagy dolgokra lesz képes, különleges ember lesz belőle, aki a világ javára válik majd...!
„Mindkettejük szilárd meggyőződése, hogy ők ketten a kisfiuk életre hívásáért sodródtak össze az élet óceánján, s egy rövid időre közös deszkába kapaszkodva küzdöttek az árral, de a feladatuk megszűnésével az áramlat elsodorta őket egymás mellől.
Ma már csak egy soha el nem téphető, erős kapocs köti össze a régvolt szerelmespárt, a szépségkirálynőt, és a világhírű artistát: a kisfiuk, Rippel Krisztofer Herkules.”
(részlet Sári Edina-Simó Vivien: Éltrevaló c. könyvéből)
- Változtattál valamit az életviteleden a gyógyulásod óta?
- Igen, törekszem arra, hogy egészségesebben étkezzek, eleget igyak, figyelek arra is, hogy a kisfiamnak milyen élelmiszert vásárolok, milyen alapanyagokból főzök neki. Sokat sportolok, mint eddig is, és igyekszem kiegyensúlyozott, életet élni, és új jelszavam is lett: ami a szívemen, az a számon. Ha nem tetszik valami, nem hagyom magamat, hanem hangot adok a véleményemnek, és megvitatom a félreértés okát. Ezen kívül minden évben végigcsinálok egy Preventás ivókúrát, ami egy deutérium csökkentett víz, amely csökkenti a rák kiújulásának esélyét.
- Életünkben mindennek, ami történik velünk, jónak-rossznak van valami célja, legalábbis a gondolkodó ember keresi a szenvedés értelmet a legrosszabb történésekben is. Szerinted…
- … miért lettem beteg, és miért éltem túl a betegséget Krisztofer világra jöttén kívül? Talán azért, hogy most itt ülhessünk, és ezt elmesélhessem sok embernek. Hogy lehet csökkenteni a rákbetegség kockázatát. Hogy mindenki menjen különböző szűrésekre, amivel már a rákmegelőző állapotot is felismerik, és az idejében felfedezett daganatos elváltozások túlnyomó része majdnem száz százalékban gyógyítható. Hogy túl lehet élni a rákot. Hogy segítséget kell kérni. Több orvostól is kérhetünk segítséget, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a legjobb ellátást kapjuk, ne halogassuk a továbblépést! Hogy az orvosi kezeléseken kívül sajátmagunknak is aktívan tennünk kell a gyógyulásért. Nagyon sok olyan civilszervezethez fordulhatnak támogatásért, amelyeknek az önkéntesei szívesen és örömmel, ezen kívül saját tapasztalatból fakadó tudással is a segítségkérő rendekezésére állnak azért, hogy korunk pestisét együtt legyőzzük: a beteg érintettek, az orvosok és a segítő civilszervezetek.
Sári Edina
