A tegnapi újbóli kapcsolatfelvétel után már annyira akartam Lui bátyóval találkozni, hogy rohantam haza a ma hajnali futásból, és már zuhanyozás előtt elkezdtem ordíttatni a Modern Talking bráderlui-ját, ami a nyolcvanas évek házibulijainak meghatározó zenéje volt serilédi, meg a jumáhartjumászól mellett.
Jó-jó, szólt a Boney’M Raszputyinja, meg a Dádádá, meg még az ABBA dalok is, és persze, értelmiségi gyerekekként hallgattunk mi kemény rockot, meg értékes, szövegcentrikus zenét is, de ha bulizásról volt szó, jöhettek ezek a burzsoá, nyugatiasan laza, semmitmondó szövegű (nyál)zenék, amiknek a lényegi mondanivalóját az „én szeretlek, te szeretsz” adta, és mi ezekre jóleső elégedettséggel ráztuk magunkat.
Tegnap délután óta dúdolom ezeket a diszkó slágereket, plusz a Házibuli I. zenéjét, amit csak fonetikusan énekeltünk akkoriban, hiszen mi kisgyerekkorunktól oroszt tanultunk, és az angolórák az óbudai gimiben még nem a hasznosságot, praktikumot szolgálták, sőt életrevalóságot! jelentették számunkra, hanem a felesleges csesztetést, a még egy tantárgyat, ami elvont minket a kedvenc időtöltéseinktől. Miktől is?
Hát, a koncertekre járástól, a házibuliktól, a világmegváltástól, a randizástól, amikhez minden péntek és szombat este a Moszkván, az óra alatt, vagy a Négy Szürkében a Mártírtok útján gyülekeztünk, és addig iszogattuk ott a kétdekásokat bemelegítésként, amíg valaki kiadta jelszót, hogy buli van Budán, Pesten.
Vagy például szűkebb pátriánkban volt a találkozó, a Fekete Medvében, Óbudán, ahonnan csak nagy ritkán mozdultunk ki, hiszen koncerthelyszínnek ott volt a Meggyfa utcai, vagy akármelyik művház, bulihelyszínnek meg az egész harmadik kerület lakótelepi lakásai és bérházai.
Szerencsére a szüleink generációja a hétvégén telekre járós fajta volt, így Óbuda szerte üres lakások hevertek a lábaink alatt szombat reggeltől vasárnap délutánig. Budapest szombatonként egy oldalra billent, mert mindenki azt az „egy” HB-t kereste és találta meg, ahova érdemes volt elmenni, és ahol bizonyos szint felett kötelező is volt megjelenni.
Abban az időben minden valamirevaló család tartott otthon minimum egy darab nagymamát talonban, aki isteni palacsintát sütött, mire hazaértünk az iskolából, akinek mindent el lehetett mesélni, mert ránkért, és a barátunk szívfájdalmát is meghallgatva még egy kis porcukrot hintett a mákos nudlinkra, és plusz lekvárt pöttyentett a fánkunkra. De a nagyi préselődött be a Zsigába is, amikor Bécsbe mentünk - görény (Gorenje) mélyhűtőért, rádiósmagnóért, videóért, és minden tini álmáért, egy igazi, fülhallgatós vókmenért - mert ő plusz egy főnek számított a valutaigényléskor, meg a merverstejer elszámoláskor, szóval a nagymamák stabil intézményei voltak a nyolcvanas éveknek (is), amikor már kicsit szabadabb volt a légkör, ahogy az akkor félillegális Bikini is megénekelte dalaiban.
Az én nagymamám szürke selyemkendőjét egy kisfiókban őrzöm a többi emlékemmel együtt, és ma reggel hozzáképzeltem az egérszínű, egyenes vonalú, szigorúan semmi domborulatot ki nem hangsúlyozó szövetszoknyáját, a szintén egyenes vonalú, bár oldalt azért kacéran svejfolt karamellszínű blúzával - amit a Bécsbe férjhez ment nővére küldött neki egyik karácsonyra még a hatvanas évek elején -, a homokszínű selyemkesztyűjével, amit kötelezően felhúzott, ha kilépett az utcára, és aminek a semleges anyagún kívül volt nyári csipke és téli, bélelt bőr változata is.
Minderre, évszaktól függően drapp ballon- vagy teveszőrkabátot öltött, fejébe kalapot tett, lábára csináltatott, fekete, fűzős, kissarkas bőr félcipőt húzott, majd egy szinte láthatatlan, a háború előttről származó, soha ki nem fogyó, kissé avas - de nem kellemetlen - szagú, aranykupakos rúzzsal alig-piros szájat varázsolt magának, mert hát mégis!, elégedetten belenézett a tükörbe és csak ezután lépett ki a budavári lakás ajtaján, hogy megtegye szokásos körét a Bécsi kapu tértől a Szentháromság téren át a Dísz térig bezárólag, illetve néha útba ejtette a Fény utcai piacot is, ami mellett a tejboltja volt, amíg nem államosították azt.
Jogos a kérdés, hogy jött össze nekem ma reggelre Brother Louie a nagymamámmal?
Hát úgy, hogy tegnap végre megnéztem a Dés Mihály regényének Kern András által átírt színpadi változatát, a Pesti Barokk című színdarabot a Belvárosi Színházban.
A krisztusi korba érő Koszta János - Szabó Kimmel Tamás – író, forgatókönyvíró, aki kilencvenhárom éves nagyanyjával – Kern András - él együtt egy öreg, pesti bérházban, amiben folyamatos ottlétet biztosít az éppen aktuális, de örökösen örökszerelem barátnőinek, akik szinte második unokaként működnek közre a csonka család életében. Néha megjelenik még egy élősködő nagybáty is – Mészáros Máté -, a család örökpróbálkozó balekjának szerepében, aki mindig éppen akkor van jelen és jó helyen, ha leesik neki valami, egy-egy falat étel, vagy akár egy főbérlet joga.
Ők hárman a konstansok az egyenletben és ehhez a trióhoz jönnek még a változók, a János körüli barátok, barátnők, akikről esetenként az is kiderülhet, hogy szerelmük, hűségük ellenére besúgók, vagy disszidensek, tehát így vagy úgy, de elhagyják őt. Csak a nagymama a biztos pont, „Szívem” - így szólítja őt János, az unoka kedveskedve, vagy türelmetlenül, de mindig mindent felülíró szeretettel.
Nehéz, meghasonlott világ ez Jánosnak, stabil tájékozódási- és viszonyítási pontok nélkül, ahol magára marad. Amikor már a nagyi sem terelheti mederbe őt élete örökérvényű mondásaival, tanításaival, János a Buddha által megvilágosodik, és mi csak remélni tudjuk, hogy amennyire lehet, fájdalommentesen siklik át a kilencvenes évekbe, hogy beidomuljon az új rendszerbe és felépítse a saját, szép új világát.
Szabó Kimmel Tamás a ballonkabátos, útkereső, nyelveket beszélő, szamizdatot is olvasó értelmiségi, aki kihasználva külső adottságait és szövegelő készségét, egy nyolcvanas évekbeli csajozógép, aki látszólag véletlenül keveredik mindenbe, ide-oda tévelyeg hivatások, emberek, eszmék között, de az előadás végére tudatára ébred, felnőtté válik.
Kern András - a darab társszerzője - zseniális a nagymama szerepben, aki nemcsak külsőségében, hanem mentalitásában is hozza az emlékeinkben élő személyt. Nem változtatja el a hangját, végig kernes marad az intonációja, mégis egy igazi, vérbeli nagyi csetlik-botlik, fekszik, él-hal a színpadon.
A karakter az ondolált hajától az öltözékén, a szemüvegének igazításán, a botjának markolatán nyugvó kezének tartásán át, a kivikszolt cipője hegyéig hozza a szeretett nagymamánk figuráját az életigazságok kimondásával, a meséivel a régi békeidőkről, a gondoskodásával, a türelmetlenné tevő, kissé amnéziás erőszakosságával. Olyan, aki a miénk is lehetne, és ezért zárjuk őt a szívünkbe az első pillanattól.
A díszlet olyan, mintha a szereplők Liliputban játszanának. Díszlet a díszletben. Egy lakás központi helyét látjuk, amiből vállig érő, alacsony ajtókon keresztül különböző helyiségek nyílnak. Mintha a szereplők egy babaház díszletében élnének játék életet, ott bolyonganának egymást néha az őrületbe kergetve a kételyeikkel, útkereséseikkel, nagyszerű kisszerűségükkel.
Sok retrotárgyat is behoz az előadás kellékként, hangulati elemként, mint például tárcsázós, piros telefon, Melódia- és Sport szelet, Traubisoda, Trabant – amit Frédibéni-módra lábbal hajtanak a színészek és ettől nagyon mókás a mozgás -, diszkógömb világítás, diszkózene, és a „háromperhármas”, ügynöki, beszervezési jelenetnél láthatjuk a búzakalászos, régi címerünket is.
Ahogy halad előre a meseszövés, a sok humoros és nosztalgikus jelenet közben már nem is tudja a néző, hogy a karakterek megírt történetén hahotázik-e, lábad könnybe a szeme, vagy a saját emlékeiben felbukkanó önmaga most már megmosolyogtató múltbeli történéseit, cselekedeteit neveti ki utólag is.
Nagyon jólesik visszaemlékezni az azóta már nem létező, de akkor óriásinak tűnő tévedésekre, a lassanként feledésbe merülő múltban végzetesnek gondolt hibákra, amikből sokat tanultunk, vagy egyszerűen csak boldogság visszaemlékezni a fiatalság minden percére, amit a Pesti Barokk felidéz nekünk a múltból.
Az Orlai Produkciós Iroda ismét egy remek színdarabbal kedveskedett a (nemcsak) tősgyökeres (nemcsak) pestieknek.
Sári Edina
Ui.: Már a Boney’M Rivers of Babylon-ja ordít a szomszédok legnagyobb örömére, de a történeti hűség kedvéért: Brother Louie
